Ugrálás és csúnyabeszéd

Az utolsó nap nem várt ajándékot kapott a Nova Rock: a sár olyannyira felszáradt, hogy nemcsak nem ázott be harmadjára is a cipőm, hanem még haladni is lehetett, és volt a földnek tapadása! Ennek lehetett örülni, annak kevésbé, hogy a Blue Stage felhozatala nagyrészt német háziszínpaddá változott, márpedig köztudott, hogyha valami nem megy a németeknek, az a minőségi popzene előállítása.

Ezért végül is csak unalmamban néztem bele a Guano Apesbe, akikről egészen az első szám közepéig azt hittem, hogy egy unalmas, ám legalább nem kínosan rossz zenekar. Hát tévedtem. Azon felül, hogy pubertáskoromban borzasztó keménynek éreztem magamat a Lords of the Boards sokszor egymás után történő meghallgatása közben, semmi maradandó nyomot nem hagytak denevérszarék. Sandra Nastic jó torkú nőszemély, szépnek nem szép, de ez ebben a műfajban nem kritérium. A tagság maradék része viszont már ránézésre sem rakenrol, különösen a pocakos gitárost látván állt össze a kép, hogy a Guano Apes miért csak keménykedik, ahelyett, hogy kemény lenne. Teljesen érthetetlen számomra ennek a zenekarnak a népszerűsége, az egyetlen pozitívum a két jégkrémért csókolózó lány volt a koncerten.

Ezek után megváltásként érkezett a Limp Bizkit, ami ezen a fellépésen végleg eldöntötte számomra a kérdést, hogy szerethetőek-e. A megszólalás már-már NIN-i magaslatokban mozgott, a dalokat nyilván csak az nem ismerte, aki az előző másfél évtizedet Kadlott Károly dalainak bömböltetésével töltötte. Fred Durst pedig egy igazi hatalmas nagy pozőr. Több köze van egy színészhez, mint egy rockzenekar frontemberéhez. Még azt is képes volt behazudni, hogy soha életében nem fogja elfelejteni ezt a fellépést (valaki a VOLTon rákérdezhetne, hogy hol volt június 21-én). Amúgy sem ő az igazi szórakoztató figura, hanem a visszatért gitáros, Wes Borland, aki épp Cicciolina-jellegű szájat festett magának, ugrált, rohangált, és a nem nyivákolós ordítások többsége is tőle érkezett, az pedig csak feltette a koronát az egészre, hogy a My Way-be beleszőtte a Back in Black alaptémáját. A Limp Bizkit igazából fesztiválokra lett kitalálva. Nem művészkednek, csak kiállnak a színpadra középső ujjat mutogatni, ugráltatni, és csúnyán beszélni. Nekem meg ennél több nem kell.

Sőt, a Nova Rockból sem kellett több aznapra, sajnos egyszerűen képtelen voltam annyira megerőszakolni magamat, hogy megnézzem a Die Toten Hosent, távolról hallottam, és nyilvánvaló volt, hogy csak és kizárólag a németek képesek ezt jó ízzel meghallgatni. Hazafele menet még azért beleléptem egy pocsolyába gyorsan, vigyorogtam egyet az idő közben kilátástalan sorsúvá vált fesztiválozókon, és élveztem annak az örömét, hogy hamarosan normális kaját ehetek, és szénsavas sört ihatok.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!