A Novarock és akik működtetik (Ugyanaz hátulról – 3. rész)

2009.07.01. 09:59
14 hozzászólás

„Hallgass a színpadmesterre, és ha szól, hogy idő van: kezdd el a koncertet. Senki nem kíváncsi a rocksztáros allűrökre, és a színpadi technikusok egyébként is leszarják, hogy David Bowie vagy-e, vagy a sarki közért csemegepultosa. Ha fürdőskurvát játszol, a pokolba kívánnak a gyerekes hülyeségeiddel együtt, hiába gondolod, hogy az amúgy is erősen kétséges státuszodból kifolyólag nyavalyoghatsz mindenért. Ezek az emberek órákkal előtted megérkeztek, hogy felépítsék a színpadot és órákkal utánad is ott lesznek, hogy lebontsák. Sokkal igazságosabb lenne, ha ők keresnének annyit, mint te, és te annyit, mint ők...” (Henry Rollins)

És tényleg. Elképesztő látni, hogy a technikai személyzet tagjai, magyarul, összefoglalóan és általánosítva a roadok (átvéve és tovább egyszerűsítve az eredeti angol roadie kifejezést, ami pedig értelemszerűen a roadcrew, azaz utazószemélyzet szóösszetételből rövidült le erre) mennyire összeszokottan és precízen dolgoznak a zenekarok keze alá, különösen egy olyan nagy fesztiválon, mint a Novarock. Miután itt saját koncert nincs, ismerős zenészek és szervezők okán backstage pass viszont kerül, mivel is lehetne jobban múlatni az időt, mint megfigyelni, hogy mi is történik a színpad mögött. Annál is inkább, mert a Nován, meg úgy általában a nagyobb nyugat-európai fesztiválokon nem nagyon lehet mivel elütni a felesleges órákat, ha éppen nem játszik senki érdekes. Ahogy mondani szokták, az alternatív programok kínálata nagyjából kimerül abban, hogy arccal a színpad felé ácsorogsz, vagy hátat fordítasz neki. Igaz, évekkel ezelőtt az első (akkor még Aerodrome névre hallgató) hasonló osztrák határmenti nagyrendezvényen volt húsz euróért tízperces helikopteres repülés a fesztivál fölött, de amikor a Hollywoodoo-énekes Trócsányi Gergővel ketten beültünk, a gép pár méternyit emelkedett, majd rázkódni kezdett, és különböző piros színű lámpák élénk villogása közepette visszaereszkedett a földre, hogy a pilóta széttárt karral közölje: sorry, too heavy! Sétarepülés-szolgáltatás azóta sincs, de egy Nova-kaliberű megmozdulás zenekari felhozatala elég jó ahhoz, hogy ettől függetlenül azért nagyon sokat ne kelljen unatkozni.

Novarock

Az említett zenekari felhozatalnak a Novarockon két színpad ad otthont. Ezek felépítése egy hétig, a rendezvény utáni lebontása három-négy napig tart. A felpakolt hang és fény helyszínenként körülbelül annyi áramot fogyaszt, mint egy tízemeletes lakótelepi ház esti csúcsterhelés idején, ha mindenki egyszerre mos, vasal és bekapcsolt számítógép meg hifi mellett nézi a tévét. Az építéskor a legszebb feladat a riggelőké – ők a színpad acélvázán húszméteres magasságba függeszkedve szerelik fel azokat a láncokat és motorokat, amivel aztán az alumínium fényhidakat eresztik később fel-le, hogy legalább a világosítóknak ne kelljen alpintechnikával állítgatni a lámpákat (néha ennek ellenére is kell), és ne legyen szükség hegyimentő-szolgálatra ahhoz, hogy kicseréljék két zenekar között a háttérvásznat. A fényesekkel kapcsolatban érdekes az is, hogy az ilyen nagy helyszíneken a világosítópultot kezelő technikusok a zenét fülhallgatón közvetlenül a keverőből kapják, mert a hang a levegőben annyival lassabban terjed, hogy a színpadtól százakárhány méterre már eleget késik hozzá, hogy pont ne lehessen ütemre váltani a színeket. Ugyanezen okból a legnagyobb fesztiválokon a közönségnek is felszerelnek úgynevezett delay line-t, azaz egy második sor hangszórót valahol a küzdőtér közepén, mert aki hátul áll, annak kimondottan zavaró, hogy a nagy kivetítőt (vagy akár a színpadi fények villogását) nézve a kép nincs szinkronban a hanggal.

rigger

A hang- és fénytechnikusok, meg a pakolóemberek (stagehandek vagy loaderek) mellett a legfőbb koordinátor a színpadmester (stage manager). Az ő feladata többek között megoldani, hogy minden a meghirdetett program szerint menjen, csúszások nélkül. Ennek megfelelően ő az, aki a zenekarok, menedzserek és technikusok hisztijeit mind kénytelen végighallgatni és kezelni, mert valami baj mindig mindenhol van, de aztán mindig meg is oldódik valahogy. Az időbeosztás viszont szent, és ha valaki ezt esetleg nem venné figyelembe, annak pont olyan lakonikus tömörséggel adják tudtára, mint ahogy azt 2005-ben a németországi With Full Force-on láttuk a színpadi feljáróhoz kiragasztott feliraton: azt ugyan nem tudjuk, hogy pontosan mikor akarod kezdeni a koncertedet, azt viszont igen, hogy mikor fogod befejezni. Aláírás: The Stage Nazis.

Ez tehát nagy vonalakban a helyi technikai személyzet, azaz a local crew, a további főszereplők pedig az utazók, a turnézó muzsikusok jobb és bal kezei, mindenes családtagjai és társai, azaz a roadok, akikről mindenkinek van egy jó története. Magyarországon például minimum tizenöt különböző együttes vindikálja magáénak azt a tréfát, amikor a technikusok bedobják az útszéli árokban részegen hortyogó biciklis bácsikát mondjuk Békéscsabán a teherautó hátuljába, és pár órával később, hajnalban a Batthyány téren kiteszik, hogy megjöttünk, papa. Valószínűleg persze sosem történt meg, olyan viszont tényleg volt, hogy Pintér Norbert budapesti fénytechnikus és turnémenedzser egy franciaországi körút alkalmával édesen átaludta azt a harminc percet, amikor egy hajnalban járművet kellett cserélni és három zenekarnak mindenestül áthurcolkodni az egyik turnébuszból a másikba. A nagy kavalkádban a ruháit és a táskáját valaki felkapta ugyan, de magának az embernek a hiánya csak akkorra tűnt fel, amikorra egy órával később ő maga is felébredt valahol Párizs külvárosában egy mélygarázsban, a töküres nightlinerben. Egyetlen szerencséjére a busz sofőrje még a helyszínen tartózkodott, és saját kocsijával visszahozta, de megtette nekünk azt a szívességet, hogy kirakta a sarkon, hogy tizennyolc ember fuldokolva nézhesse végig, amint a novemberi szitáló esőben laptoptáskával a hátán, egy darab Bridge To Solace-pólóban, boxeralsóban és zokniban, padlizsánlila fejjel érkezik.

Hosszan lehetne sorolni aztán az évek során megismert külföldieket is. Ott van például a Meshuggah jóságos mackó monitorkeverőse, Rompa, akinek elévülhetetlen érdemei voltak abban, hogy az alapból Budapesten csak szabadnapját tölteni tervező zenekar spontán teltházas koncertet adott a Kultiplexben 2006 nyarán, bár eredetileg csak azért telefonált, hogy nyitva van-e a hely, mert meginnának egy sört. Vagy a Pro-Paintől Frenchy Pete, az egykori kommandós, aki a szemünk láttára szórakozásból puszta kézzel fogdos nyulakat koncert előtt egy svájci parkban, de mindannyiszor sértetlenül el is engedi őket. Vagy az Ignite Ronaldója, akinek saját catering-kívánságlistája van, igaz, azon semmi más nem szerepel csak minden napra egy üveg vodka. A produkciók untermannjai, akik nélkül megállna az élet, és akiknek ugyan kevesebb taps és reflektorfény jut, de egy-egy öltözőben töltött üres órában nem ritkán sokkal jóízűbben lehet velük sztorikat cserélni, mint magukkal a zenészekkel. Pontos és precíz munkájukat pedig a magyarországi rockszcénában leginkább azzal köszönhetjük meg, ha megígérjük: a fenti Rollins-idézetben sugalmazottakkal ellentétben soha nem akarjuk majd elcserélni a gázsinkat velük, mert valószínűleg rosszabbul járnának...

Machine Head roadie