Múlt és jövő – Sepultura a Volton

Andreas Kisser nagyon jó üzletember. Hiába van az, hogy a Sepultura névadói régen nem tagok, a zenekar aktívan koncertezik, ha nem is headliner pozícióban, de stabilan a fesztiválok nagyszínpadain, és bár ilyen módon háttérbe is szorultak, a Sepultura név még mindig eléri, hogy egy teljes cikkben foglalkozzunk velük.

SEPULTURA

Beatrice, Sepultura, Freestylers, Laurent Garnier, Tankcsapda. Ebben a listában vajon melyik a kakukktojás? Igen, a Sepultura. Ilyen cseszettül rossz összeállítást fesztiválon még nem láttam. Ha hozzáteszem, hogy a felsoroltak közül a Tankcsapdán voltak a legtöbben, és az elektrosztároknak titulált Freestylerst, és Laurent Garnier-t arcpirítóan kevesen nézték, akkor válik érthetetlenné, hogy minek kell bedőlni a nyugati sajtó szavának, amikor az utóbbiakról áradozik, pedig nyilvánvaló, hogy a Tankcsapda előtt vagy után a Sepultura ennél is nagyobb őrületet váltott volna ki a voltosokból. Különösen a műsorfüzet szerint „elegáns elektroművészetnek” titulált Garnier űzte el a közönséget, akiket a kisszínpadok szippantottak (Ganxta Zoli, Kiscsillag, Depresszió és az R-Go!!) fel. De vissza a Sepulturához!

A zenekar tehát átalakult, és a legutolsó tagcsere tűnt a legnagyobb érvágásnak. Igor Cavalera is megunta a Sepultura nevet, vagy talán csak ki akarta zsarolni az újjáalakulást. Mindenesetre legutóbb már a tizenakárhány évig nem is látott tesójával készített lemezt (Cavalera Conspiracy). Igor volt az állítólag törzsi alapokon nyugvó zenekar motorja, így kételkedve vártam az új srácot, aki nem csak helytállt, de egyértelműen meg tudom nevezni a fesztivál legjobb dobosaként. Mindenki jegyezze meg, hogy hívják: Jean Dolabella. Úgy ütött, ahogy mostanában Igor sem; tűz, erő, fantázia van a játékában, talán még nem olyan egyedi, mint elődje, de ugye adottak a keretek.

A Sepultura jelenleg meghatározhatatlan stílusban mozog, kb. abban világban, amilyen a Roots lemez volt. Az utolsó lemezekre ráhúztak egy-egy koncepciót, de a lényeg, még mindig a zsigeri ösztönmetál. A Dante XXI és az A-Lex számai is vállalhatók voltak az Arise vagy a Chaos A.D. között. A zene egyedül az egy gitár miatt ürül ki, ha Kisser szólózik, de korábban Max Calavera háromhúros gitárja sem zavart sok vizet, főképpen, hogy alig nyúlt hozzá.

Paolo J.R. basszusgitáros meglepően megőszült, de úgy nyomta, mint régen, viszont Derick Green, a seggig érő rasztákat növesztett fekete énekes nem tud érvényesülni a színpadon. Egyszerűen túl nagydarab, esetlenül mozog, pedig a látványa szuggesztív, egy fülledt, pár száz fős klubban, egy méterre a színpadtól beszarnék tőle, de így nincs hatással rám.

Felemás volt hát ez a rossz helyre, rossz időbe pakolt zúzás. Az utolsóként elnyomott Roots Bloody Roots ráébresztett, hogy ez a bunkó, kőegyszerű dal mennyire megőrjíti az embereket. Nem akarom én visszasírni a régi Sepulturát, de Kisser hiába csapkodta végig a koncerten a vénáját (ugyan mit akart mondani vele?), az a világ már régen elmúlt, hogy ő tömegeknek gitározott. Talán nem is akar, akkor pedig így van jól, búsongani kár a múlton.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!