Vergődő bálnák előjátéka

Rockmaraton - harmadik nap

Egy olyan zenekar, ami már kétszer fel lett melegítve és kisebb nagyobb megszakításokkal közel 30 éve létezik, felveti a kételyt bárkiben, van-e még létjogosultsága a rock igéjének hirdetésére. A tegnapi nap tudományos felfedezéséhez külön köszönet a Moby Dicknek, akik tanúbizonyságot adtak arról, hogy a zenének is van szavatossági ideje. A Moby Dick nem romlott meg, tévedés ne essék, soha nem is fog, maximum fogyasztásra nem annyira alkalmas. És ez nem a zene negatív tulajdonsága, hanem abból a tényből fakad, hogy 1998-ban egyszer már halottnak nyilvánították magukat, szépen el is búcsúztak, ahogy kell, de 2002-ben kiürült a hűtő így a fagyasztóból elő kellett venni a húslevest. Forrásig olvadt a lé, olyannyira, hogy még egy tízedik albumra is futotta, meg jubileumi koncert, meg tribute lemez, meg minden, amit el lehet képzelni, de egyszer csak mindenki felállt az asztaltól a leves meg ottmaradt. Az a nyomorult lé már 2007 óta ott penészedik, de ott van. Mint egy poshadó állóvíz. Amiről tudomásul vettük, hogy van, de a szaga már nem a régi. Hiába a 15 éve beszerzett és ronggyá hallgatott Kegyetlen évek és Körhinta album bakeliten(!), a nosztalgiázás csömörbe fullad, a színpadról még mankóval lejönnek a húsz éves számok, de mire elvánszorognak a közönség utolsó soraiba, már alig bírják tartani magukat, a végső döfést pedig az énekes, Smitya szövegi bakijai, ragozási furcsaságai adják meg. Zavarban vannak, vagy csak elfáradtak? Valami nem stimmel, ez érezhető, a Keresztes vitéz is inkább egy segélykiáltás, hogy el ne felejtsük őket. Én ennek ellenére sem fogom, és ezzel nem vagyok egyedül.

A Ladánybene a rasztaszívre esküszik, az Ossian az egykori vas és acél országában inkább acélból gyártott magának egyet. Csak 6 évvel fiatalabbak mint a Moby Dick, de ez a 6 év éppen elegendő arra, hogy az amúgy nem mai csirke Paksi Endre is fitten tolja a közönség arcába orális üzeneteit és az Operaház művészeit megszégyenítve mindezt áriákba burkoltan közvetítse közönségének. Az Ossian titkos receptje hihetetlen reakciókat vált ki az emberekből: a Paksi-áriákra mellettem kontrázó Gróf Balázs az utóbbi években lelte meg lelki békéjét a korábban csuklóból tagadott Ossianban, vagy ez lehet, hogy csak túlzott mazochizmus? Mindenesetre ragadós a hülyeség, ilyen társaságban rövid időre én is elhiszem, hogy az én testemben is acélszív dobog, és a rock katonájaként ott menetelek a fekete sereg kellős közepén. Az érzés nem tart soká, de kellemesen bizserget. Partra vetett bálnák előjátéka után egy kis heavy petting.

A remélt orgazmus továbbra is csak ábránd. Pedig az időközben a lángosos bódéban lángra lobbanó gázpalack és a fejvesztve rohanó tömeg nem várt eksztatikus állapotot idéz elő, de nem erre a fajta végre várok, szerencsére el is marad, előkerül egy poroltó és helyzet a riadalom ellenére egy pillanat alatt megoldódik. Gázláng(os).

Tovább kutatva a legmegfelelőbb szerdai exodust nem tántorítunk a nagyszínpadtól, már testközelből megbámultuk a fotózkodó Korpiklaanit: kinézet alapján döntünk, maradunk. A „ne ítélj külsőre” tanítás ezúttal sem hazudtolja meg önmagát, hiába a rénszarvas csontokkal díszített mikrofonállvány és a sámán kellékek, meg a harmonika, meg a hegedű, a csujjogatás valahogy nem a finnek találmánya. Megy a zúzda meg alatta a mulatós, de valami hiányzik, valami a zenekarból, ami bennük van, de talán nem érdemeljük meg? Vagy csak félnek a környező erdőkben lakó pomogácsoktól és bennünket féltenek, nehogy lerohanjak a ráadásnál? Ennek ellenére a felduzzadt közönség eljárja az anti-esőtáncot és önfeledten szórja a metálvillákat a sámánlagziban.

Az ejakuláció technikai okok miatt elmarad.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!