Hogyan lesz a punkokból vén hippi?

Anarchista-punk zenekarnak indultak, foglaltházakban próbálták táncolhatóvá, vagy legalábbis ugrándozhatóvá tenni kőkemény politikai üzeneteiket, majd megjárták a csúcsot, 1997-ben leszerződtek az egyik legnagyobb kiadóhoz, az EMI-hez, hogy a slágerlisták élén óbégassák önfeledten, hogy „I get knocked down".

Felléptek David Lettermannál, 1998-ban számot írtak a futball világbajnokságra, majd megunták, hogy kiadójuk tulajdonosai a slágerek mellett azért fegyverekkel is üzletelnek, és egyszerűen leléptek. Azóta is az európai radikális baloldal nagy kedvencei, minden peace-jellel pingált, rozsdás Volkswagen-kisbusz szériatartozéka egy bestof cd, és még mindig nincs jobb aláfestő zene az atomhulladékot szállító vonatok elé fekvő demonstrációkhoz a Chumbawambánál.

Chumbawamba Acoustic

Csakhogy azóta megöregedtek, és a Campuson, az unpluggedban utazó zenekar leginkább úgy festett, mint egy csapat polbeaténekes, akik az elmúlt húsz évet egy KISZ-üdülőben töltötték, ahol senki nem szólt nekik, hogy már vége a hidegháborúnak. Az amúgy is folk elemekkel játszadozó dalok az akusztikus gitároktól és a szomorúan kántáló énektől balladába fordultak, a harmonika pedig édes-bús sanzonba fojtotta a slágereket, például az 1993-as Timebombot.

Kiöregedett hippik nosztalgiáztak a színpadon, és még csak nem is szeretnivalóan, hiszen méretes bunkónak kell lennie ahhoz, hogy valaki egy 84 éves öregasszony halálát kívánja röhögcsélve, még akkor is, ha azt az öregasszonyt Margaret Thatchernek hívják, és jobb éveiben hadat üzent Argentínának, meg az angliai bányászoknak.

Az egészre legyinthetnénk, hogy inkább a Nemzetközi Szocialista Ifjúsági Szervezet találkozóján kellett volna fellépniük, de azért a Chumbawamba lehet, hogy megöregedett, lehet, hogy ráncos virággyermekek, de azért ha a bután egyoldalú, ellentmondást nem tűrő, csak jelszavakat harsogó politikai zenészek lehetnek szimpatikusak, akkor ők mégis azok. Egyrészt ugye még mindig gyárthatnák a viszkigőzös slágereket valamelyik nagy kiadónál, és limuzinon utazhatnának a punkklubokba, ha nem intenek be az egész szórakoztató iparnak, másrészt, amíg ott voltak, addig is ugyanilyen bután, de magával ragadóan őszntén harcoltak a világ jobbításáért: mert mégis milyen bátor már a Letterman show-ban egy hülye kis nóta közepén egész Amerika arcába üvölteni, hogy engedjétek szabadon Mumia Abu-Jamalt? Még akkor is, ha a fickót történetesen rendőrgyilkosságért ítélték halálra.

Ráadásul a Chumbawamba jobb pillanataiban még most is szórakoztató, például amikor egy soha véget nem érő riff-fel emlékeznek Johnny Cashre, vagy amikor önironikusan megjegyzik, hogy na, most végre nem egy háborúellenes dal következik majd. A slágerek pedig azért önfeledt ugrándozás nélkül is dúdolhatóak. I am a timebomb/ A ticking ticking ticking timebomb.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!