Őrjöngő tombolás a Mátrában

Grandpierre Attila egy interjúban kifejtette, hogy annak idején lázadásból adták a Vágtázó Halottkémek nevet a zenekarnak, de igazából az egész csapat szellemiségéhez sokkal jobban illett, főleg az utolsó időszakban, a Vágtázó Életerő elnevezés. Most tehát ezt használják, bár azt pontosan nem tudni, hogy mi a jövője a csapatnak. Az mindenesetre bizakodásra adhat okot a rajongóknak, hogy ez már a második újjáalakuló buli volt, ráadásul új számokkal.

A VHK a hetvenes évek közepén indult, kezdetben tiszta káosz jellemezte a fellépéseiket, sokszor be is tiltották őket a kommunista rendszerben, de ők valahogy folyamatosan léteztek, és egy erős kultuszt építettek maguk köré, aztán az egésznek 2001-ben vége szakadt. Tulajdonképpen összevesztek, Grandpierre meg is sértődött, hogy Vécsi Tiborral, a Korai Öröm énekesével folytatták pár koncert erejéig ugyanazon a néven, de aztán a többiek is belátták, hogy ez nem megy, így végleg vége lett. Idén áprilisban éledtek újjá, ugyanaz a felállás, amelyik feloszlott, kivéve a dobost, mert Ipacs László nem vállalta, így Szabó Kristóf, a Yava és a Stonehenge tagja lépett be helyette. Emiatt a név megváltozott Vágtázó Életerőre, a zene viszont maradt az, amit annak idején a VHK játszott: etno-punk, de ha lehet még keményebben.

Nem tudom mit érezhetett az, aki most látta életében először a zenekart, de még a tapasztaltabbakat is meglephette az a lendület, ahogy a Vágtázó Életerő elkezdte a Fekete Zaj fesztiválon a fellépést. A nagy barát Neurosis is indította a koncertjeit törzsi dobolással, de az ehhez képest egy kimért mechanikai gép hatását kelti. Itt tényleg olyan érzése volt az embernek, mintha őrjöngő energia szabadult volna színpadra. Vagy húsz percig nem is volt dal, csak kegyetlen csépelés, ordibálás, amire persze Grandpierre Attila veszettül vágtázott (mi mást csinált volna) fel-alá a színpadon. Aztán szép lassan letisztult a zene, elkezdett dalformát felvenni, de annyira sosem alakult át, hogy elveszítse azt az érzetet, hogy itt folyamatosan, több órán keresztül „csak” improvizáltak. Sok mai poszt rock és metálzenekar kaphatna egy életre való ihletet, ha megnézne egy VHK-koncertet. Nem hiába van oda értük a posztmetál úttörő Neurosis teljes legénysége. Steve Von Till gitáros-énekes egyenesen a Harvestman projektjének egyik fő hatásaként emlegeti a Vágtázót, de arról se feledkezzünk meg, hogy Jello Biafra, volt Dead Kennedys-énekes is kiadott több VHK lemezt az USA-ban.

Több új dalt improvizáltak össze, közéjük keverve a régieket, de a közönség egyformán tombolt mindre. A moshpit lényegében egy folyamatosan mozgó katlan volt, a vadabb részeknél hard core bulikra színpadmászást is bemutattak néhányan. A legnagyobb örömet persze az ősdalok okozták, amik közül a Hunok csatáját Soós „Szónusz” Lajos eredeti basszusgitárossal adták elő, az Aláírhatatlan történelmet pedig Bokros Csaba, Isten Háta Mögött-gitáros vendégszereplésével, akinek valószínű gyermekkori álma teljesült ezzel, úgy is viselkedett a színpadon, esztelenül kalimpálva rohangált fel alá, amíg végül mikrofonhoz nem jutott. Ezzel dallal amúgy vége is lett a fellépésnek, és mivel konferálás nem volt, nem is tudtunk meg semmit a Vágtázó Életerő jövőjéről. Ha tippelnem kéne, mennek tovább.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!