A Hajdamákok kiugranak a bőrükből

2009.08.15. 14:12 Módosítva: 2009-08-15 14:24:43
2 hozzászólás

Az nagyszerű szokás az utóbbi években, hogy mindig vannak szlávok a Szigeten, ha nem egy, kettő, nagyon ritkán még több. Az utóbbi években a Leningrád már-már sztárstátusba kapaszkodott Magyarországon, Szergej Snurovot és a nagy kopasz embert, aki sörösdobozokat ver szét a fején, egyre többen ismerték, aki ismerte, megszerette. Jók is, tényleg. Leningrád azonban már nincs – bár nem kizárt, hogy mégis van – úgyhogy muszáj volt mások után nézni.

A Haydamaky kézenfekvő választásnak tűnhetett. Minimum két okból. Egyrészt, mert ők is becsületes karriert csináltak Nyugat-Európában, másrészt, mert népies motívumokkal színezett rockzenéjükkel simán felléphettek volna a Világzenei Nagyszínpadon, ott, ahol a Leningrád szokott. Hogy miért nem oda kerültek mégsem, miért a Nagyszínpadra, 15 órakor, nem tudom, de nem volt emberbarát ez a döntés. Bár végül is valakinek matinéznia is kell, és ahhoz képest, hogy a péntek kora délutáni kezdéskor alig egy-kétszáz ember lézengett a színpad előtt – többségük ukrán zászlóval –, gyorsan összegyűltek néhány ezren.

Azt, hogy mit kell tudni Ukrajna egyik kultikus zenekaráról, két évvel ezelőtt elmeséltem röviden, a részletekben nem merülnék el. Annyit még, hogy a link alatt elemzett Ukraine Calling lemez óta megjelent még egy, a Kobzar, azt csak töredékesen hallottam, bizakodtam, hogy a koncert legalább részben a korábbi anyagokra épül majd. Bejött.

A kozáknak öltözött urak és fiatalemberek lendületesen kezdtek, úgy is folytatták, más kérdés, az elején sehogy sem álltak össze egésszé a részek. Az ének sem szólt tökéletesen, azt hamar rendbe tették, a világ leglendületesebb harmonikásának hangszere viszont a műsor harmadáig hol hallatszott, hol nem, de inkább nem. Lehet, ez is benne volt abban, hogy nem sikerült a művészeknek felvétetniük velem a fonalat, sokáig kívül maradtam. A publikum velem szemben vette a lapot, táncolt, mulatott vidáman és lelkesen.

A záró harmadra nekem is megjött a kedvem, ami addig szétcsúszni látszott, egyszer csak mederbe terelődött, a ráadásban meg már együtt volt minden. Amikor pedig legeslegutolsó számként a Dismal Holy Nightot vették elő, amely az abszolút kedvencem tőlük, le voltam kenyerezve.

A Haydamaky nem igazán az én zenémet játssza. Folk-punkkal vagy mivel lassan tele a padlás, pláne Kelet-Európában – elég a Vopli Vidopljaszovára vagy a Budapesten is rendszeres vendég Zdob si Zdubra utalni –, kell valami, ami feldobja a koncepciót, ami megcsavarja cakkpakk. Ezek a kozákok is viccesek és frissek, mosolyognak, önironizálnak is, de valahogy nem eleget. Nincs a zenének súlya, tétje. Lendület azonban van bennük bőven. Úghogy, ha akarnak, jöhetnek máskor is, nem bánom.