Radiohead a sörték ellen

2009.08.26. 09:18 Módosítva: 2009-08-29 12:36:56
4 hozzászólás

A legnívósabb ausztriai popfesztivál, a St. Pöltenben augusztus 20. és 22. között zajló Frequency első és utolsó napjának fő fellépőit – a Kasabian és a Crystal Castles kivételével – idén már magyarországi rendezvényeken is láthattuk (The Ting Tings, Editors, The Subways, Jet, The Prodigy, Pendulum, The Crystal Method, Ska-P, Volbeat, Eagles Of Death Metal, MSTRKRFT), de a középső nap programja már magában is megér egy utazást: Radiohead, Grace Jones, Little Boots, Marc Almond, Jarvis Cocker...

A Frequency Festival eddig messze volt, 2002-től 2008-ig Ausztria túlsó felén, Salzburgban rendezték, 2009-ben viszont áttették St.Pöltenbe, ami Bécstől csak 60 km, így már könnyedén át lehet ugrani oda Magyarországról akár csak egy napra is. A badacsonyi Csorba-birtokon zajló születésnapi buli augusztus 20-i koncertnapja (fellép: a Pluto és a Galapagos együttes) és a 22-i Kincsem Park-os tömegdemonstráció (fellép: Madonna) közé így pont bepasszítható a Frequency középső csúcsnapja (bár nyilván sok magyar kedvét elvette, hogy a szervezők napijegyeket nem árultak, a 105 euróért kifejezetten jutányosnak számító háromnapos bérletekkel bő egy héttel a kezdés előtt meglett nekik a 40 ezres teltház, és csak 21-én reggel hirdették ki a www.frequency.at honlapon, hogy aznapra, illetve a harmadik napra 500-500 szerencsés még a helyszínen is bejuthat 70 euróért).

frequency.at
frequency.at

A rendezvény fő helyszíne az autópálya tövében a Veranstaltungszentrum (VAZ) konferencia-, vásár- és szabadidőközpont területe (itt áll a Race Stage nevű legnagyobb színpad, a Weekender UK Stage-nek és a tehetségkutató Open Stage-nek helyt adó csarnoképület), illetve a mellette levő sportpark (itt a másik nagyszínpad, a Green Stage), míg az éjszakai DJ és live act programokhoz este 10-től hajnalig buszok szállítják a fesztiválozókat a másfél kilométerrel arrébb fekvő Nightpark szektor tánctermeibe és onnan vissza (sátrazni a sportpark mellett, a Traisen folyó menti kempingben lehet).

Jarvis Cocker délután 5-re kapott időpontot a legnagyobb színpadon. A Pulp egykori frontembere szólóban is parádés: idióta rocksztárpózokba vágja magát, rázza a csípőjét, és úgy emelgeti a lábát, mintha épp a Hülye Járások Minisztériuma felé tartana. Választékos stílusában üdvözli a közönséget „Jarvis-szigeten” és filozofálgat a számok között, de megemlékezik a néhai Joe Strummer születésnapjáról is (a Clash-vezér legutolsó együttesének, a Mescalerosnak az egyik tagja most Jarvis kísérőzenekarában billentyűzik és szaxofonozik, de a Pulp basszistáját, Steve Mackey-t is felfedezhetjük a frontember mögött). A britpop egykori piszkafa-értelmiségije ma egy szakállas, elvált, negyvenes férfi, aki durvuló zenéjében a hetvenes glam-rockjáig és Leonard Cohen kiégett/megtagadott lemezéig, az 1977-es Death Of A Ladies Manig megy inspirációért, de a keserűség mellett a humora is átütő. Jarvis a címnélküli 2006-os első szólóanyagának két kislemezdala (Don't Let Him Waste Your Time, Fat Children) mellett csak az idei album, a Steve Albini produceri segédletével rögzített „Further Complications.” számait játssza, Pulp-dalok nincsenek (a Black Sabbath Paranoidjának feldolgozása sincs, amivel a legutóbbi bécsi fellépését zárta), de a produkció így is teljes értékű, bár 50 percével a kelleténél rövidebb.

Utána épp át lehet érni a másik nagyszínpadhoz, ahol „az új Kylie”, a 25 éves Little Boots ad koncertet, de sajnos még rövidebbet – kevesebb, mint 40 percet. Little Boots egy baba. A 2006-2007 folyamán pár kislemezt megjelentető Dead Disco nevű leedsi indie csajtrió éléről önállósodott, göndör barna haját rövid szőkére, a gitáros-szintis indie-diszkót csillogó mainstream elektro-popra cserélő Victoria Hesketh-nél a Kylie-párhuzam főleg a hangzásra vonatkozik, a kis fekete bőrruciban és magas sarkúban színpadra pattanó Little Boots pózmentes kiscsaj minden koreográfia nélkül, ráadásul klasszikus képzettségű zenész és dalszerző, aki egy dobos és egy billentyűs kíséretében vezeti elő Hands című albumának tuti slágereit. A Remedynél megénekelteti a közönséget, a Meddle alatt a nyakába akaszott kisrádió formájú ősrégi Stylophone szintetizátort pálcikázza és a Tenori-on nevű vadonatúj japán hangkeltőtáblát bűvöli, a New In Town alatt ötágú csillag formájú csörgőt, a záró Stuck On Repeat alatt boxerként ökölbe szorítható csengettyűket ráz, majd a szintije tetejére szerelt thereminnel sivalkodva fejezi be a koncertet.

Little Boots (www.myspace.com/littleboots)
Little Boots (www.myspace.com/littleboots)

Little Boots után New Boots – egy másik huszonéves szőke dalszerző-énekesnő, az ír Wallis Bird ugyanis épp a fenti című második albumát mutatja be az egyik csarnokban, a Weekender UK Stage-en. Victoriával szemben ő a gitárra esküszik szintetizátorok helyett, rockereket megszégyenítő vehemenciával pörögve tépi is a húrokat, bal kézével – melyre egy gyermekkori fűnyírós baleset után négy ujjat sikerült visszavarrni az ötből – penget egy megfordított jobbkezes gitárt. Ani DiFranco és Melissa Etheridge közé belőhető karcos-harsány dalait tekintve szerzőként nincs akkora tehetség, mint Little Boots, de a karrierjét még Németországban élve, német zenészekkel indító és felerészt németül is konferáló Wallisra láthatóan szép közönség jön be, és az időzítés is szerencsés, mivel a Race Stage-en épp szünet van a nagyzenekari kísérettel bohóckodó Die Ärzte-frontember, Farin Urlaub és a Bloc Party műsora közt. (A Bloc Party pont olyan, mint a Szigeten volt – azzal a különbséggel, hogy itt este játszhat, néhány számmal többet, és kábé kétszer annyian nézik.)

A Green Stage-en aztán este 9-től Marc Almond a soros, aki még a nyolcvanas évek hajnalán lett világsztár a Soft Cell frontembereként (mikor a legendás szinti-pop duó a XXI. század elején – csaknem két évtized szünet után – újjáalakult, a Szigeten is adott egy remek délutáni koncertet 2004-ben). Almond szólóban persze sokkal teátrálisabb és melodramatikusabb, kabaré/varietéje sokkal pazarabb. A nagykabátot és mályvaszín sálat viselő, 52 éves korára már némi is pocakot eresztő gay icon öltönyös férfiak és háromtagú női fúvósszekció kíséretében válogat szólókarrierjének impozáns darabjaiból, például saját szerzeményeket az 1987-es Mother Fist And Her Five Daughters csúcslemezről (Ruby Red, Mr. Sad – ez utóbbit kénytelen újra kezdeni, mert kicsusszan a kábel mikrofonjának alfeléből, büntetésből pajkosan el is fenekeli) és feldolgozásokat az 1991-es Tenement Symphonyról (The Days Of Pearly Spencer, Jacky – ez utóbbi egy Scott Walker által angol verzióban is sikerre vitt Jacques Brel-klasszikus), sőt a mások számait személyes konceptbe szervező 2007-es Stardom Road mellett ízelítőt ad 2010-re ígért szerzői sorlemezéből is (Variety). „Élveztétek ezt a Soft Cell-számot?” – kérdezi a műsor felénél beiktatott Torch után, és a nyilvánvalóan elragadtatott válaszra a Bedsitterrel dupláz rá, nem sokkal később pedig a Tainted Love-val tripláz is. A roppant lelkes ráadásban – hogy senkinek ne legyen hiányérzete – előszedi még a Say Hello, Wave Goodbye-t is (akusztikus gitáros verzióban, széken ülven), majd a koncertet tapsolva és ugrálva zárja, a szívének oly kedves oroszos hangulatban (a 2010-es szerzői albuma előtt még 2009 szeptemberében kijön tőle egy homoszexualitása miatt Gulagot járt orosz énekesnek, Vagyim Kozimnak a dalaira épülő lemez is Orpheus In Exile címmel).

A Radiohead 2009 márciusával letudta az In Rainbows albumhoz kapcsolódó világturnét – most öt hónapnyi koncertszünet után bevállalt még Európában öt augusztusi fesztiválfellépést, és abból az első pont St. Pöltennek jut. Grace Jones viszont csaknem két évtized kihagyás után tért vissza az aktív koncertezéshez a remek Hurricane album turnéjával, és Ausztria a legkeletibb pont, ameddig eljut. A Frequency csúcsnapjának dilemmája, de aki elejétől végéig akar látni egy Grace Jones-koncertet, annak az első fél óra után ott kell hagynia Thom Yorke-ékét (15 Steps, There There, Airbag, All I Need, Kid A... - a színpadkép ugyanaz, mint a 2008-as európai fesztiválfellépéseken volt).

Radiohead (sziget.hu)
Radiohead (sziget.hu)

Grace Jones persze mindent megér. A nyolcvanas évek egyik legnagyobb ikonja, Andy Warhol és Keith Haring múzsája, James Bond és Conan partnere, a fekete kefe, az androgün szexterminátor, a party animal, az egzotikus-futurista art-pop lemezeket megjelentető, újságírókat pofozó jamaikai diszkódíva/szupermodell ma húsz évvel és tíz kilóval több, de még mindig lenyűgöző. A hajdani kefefrizurájából mára már csak milliméteres sörtét meghagyó Grace Jones rögtön tíz méter magasban kezdi műsorát David Bowie és Iggy Pop Nightclubbingjával, s mikor annak végén egyből el is tűnik a színfalak mögött, nyilvánvalóvá válik, hogy itt minden szám között átöltözés lesz. Pontosabban -vetkőzés, a zakók és bundák után csupán a fekete bársony fűző és tanga marad rajta, így egy idő után már csak az extravagáns fejfedőket és álarcokat cserélgeti, ahogy a régi sikerszámokat és a Hurricane-ről való dalokat, a feldolgozásokat és saját darabokat váltogatja népes reggae/rock zenekarának és két vokalistanőjének kíséretében. Minden dala egy külön műsorszám. A Police-tól kölcsönzött Demolition Man lézerkúpban állva cintányérokkal, az Astor Piazzolát modernizáló francia szövegbetétes I've Seen That Face Before (Libertango) sztriptízrudas forgópódiumon, az Edith Piaf-féle La Vie en rose cilinderben és egy pohár vörösborral, a Well Well Well az „I think I’m falling” sorhoz igazított eleséssel, a hátulról való behatolásra agitáló Pull Up To The Bumper nagy seggrázással, egy biztonsági őr meglovagolásával, némi közönségtapogatással, a színpadra való visszavetődéssel és földön görgéssel, széles vigyorral. 61 éves. Tízzel több mint Madonna.

Grace Jones (theworldofgracejones.com)
Grace Jones (theworldofgracejones.com)

A ráadás előtt a másik színpadról áthallatszik a Radiohead-koncert. „Nyomjuk el ezt a zenét, elalszom tőle!” – mondja gúnyosan a visszatérő díva, és a Roxy Music-féle Love Is The Drug rockosan süvítő átdolgozását a csillámkalapjáról szétspriccelt lézersugarakkal tényleg az est csúcspontjává tudja tenni. Aztán egy óriási rózsaszín hulahoppkarikát vesz a derekára, és egy útban lévő reflektor felrúgása után pörgetni kezdi, pörgeti, pörgeti – és úgy is énekli végig a Slave To The Rhythm tízpercesre nyújtott verzióját, mutatja be zenekarát és hagyja el a színpadot. Amikor a 80 perces show-nak vége, a másik színpadon még gerjed a Radiohead-koncert zárószáma – Everything In Its Right Place.