A becsületes rockzene már életképtelen

2010.06.30. 08:05 Módosítva: 2010.06.30. 09:34
93 hozzászólás

Kóbor János hatvan fölött jár, de ha az ember leül vele beszélgetni, a közvetlensége és a nyitottsága alapján nem feltételezné, hogy közel ötven évet lehúzott a zeneiparban. Az Omega énekeseként a Volt nyitónapján lép fel, most jelenik meg a szólólemeze, valamint az életrajzi könyve is.

Fotó: Jóni Bernadett
Fotó: Jóni Bernadett

Köztudott, hogy nagy sportrajongó vagy. Kinek szurkolsz a futball-vb-n?

A szép focinak. Emiatt az argentinok szimpatikusak, de persze a brazilok is szépen játszanak. Ott viszont a strandról, a gyerekek közül is összeszednek egy ilyen csapatot. Talán most a hollandoknak is összejöhet valami.

Mi lesz veled a Volton? Koncert közben is nézed majd a meccset?

Olyan napot vállaltunk, amin nincs meccs.

Ez nem az első fesztiválfellépés idén, és már tavaly is volt Omega-koncert az EFOTT-on. Miben különbözik ez egy hagyományos Omega-koncerttől?

Tőlünk mindig más volt az elvárás egy koncerten. A közönség egyedi előadást vár, ahol apait-anyait beleadunk. Egy ilyen fesztivál nagyon más, többféle érdeklődésű néző lát minket. Egy ilyen koncerten nem is akarunk show-elemekkel, trükkökkel kiemelkedni. Bele akarunk illeszkedni a fesztivál hangulatába. A Stargerdenen ez jól sikerült, amiben nagy szerepe volt, hogy nem az előzetesen tervezett Kool and the Gang-napon léptünk fel, hanem szóltunk, hogy inkább a Deep Purple előtt legyünk. A másik napra egyszerűen nem illettünk. Az, aki ránk jön, inkább az Animals és a Deep Purple zenéjét kedvelheti. Az EFOTT-tal pedig azért nem lehet összehasonlítani a Voltot, mert ott csak mi játszottunk azon a napon. A Volt egy már kialakult arculattal rendelkező, sok fellépős rendezvény, ahol nekünk kell beilleszkednünk. Ezt a meghatározást, hogy Magyar Rocklegendák Napja, nem tartom túl jónak, de hát legyen. Az Edda harmincéves, a Tankcsapda húsz, mi lassan már a kettőnek az összegével kacérkodunk.

Megnéztek más zenekarokat egy ilyen fellépés után vagy előtt?

Hazudnék, ha az ötven év alatt, amióta ezt a szakmát csinálom, ne mentem volna el már minden koncertre, ami érdekelt, vagy akik tanulságként szolgáltak volna nekem. Úgy érzem, ez a dolog már körbejárt.

A szólólemezed a finisébe ért. Hogyhogy ezt csak most, majdnem ötven év után csinálod meg? Sőt, életrajzi könyved is jelenik meg.

Szerintem ez az első és utolsó szólólemez lesz. Soha nem volt ilyen ambícióm. Erre a pályára eléggé pályaeltérítettként kerültem. Amikor a gimiben kitaláltuk ezt, akkor úgy gondoltuk, hogy az iskola mellett, a magunk szórakoztatására csináljuk, aztán az egyetem mellett is lehetett. Az egyetem alatt az építészszakma miatt a sport háttérbe szorult, majd a diplomavédés már egybeesett az első angol turnéval. A diplomával a zsebemben el kellett döntenem, hogy szocreál épületeket akarok tervezni, vagy inkább belenézni a világba, ami akkor kezdett kinyílni. Az utóbbit választottam. Az is köztudott, hogy soha életemben sem más koncerten, sem más lemezen nem énekeltem, csak az Omegáén.

A könyv úgy jött, hogy három-négy éve, amikor az eddig utolsó Népstadionunk volt, egy kicsit úgy tűnt, lesz időm mással foglalkozni. Baráti, haveri beszélgetéseken mondták nekem, figyelj, miért nem írod le ezeket a történeteket, amik veled megestek? Akkor kezdtem el gondolkozni, hogy valóban érdemes lenne, mert kifelé nem minden látszik, sok dolgot nem is tudnak az emberek a karrierünkről. Egy ilyen könyvvel én is újra végigélem ezt az ötven évet, és az egész életemet. Nem gondoltam arra, hogy az írás ilyen nehéz dolog. Először úgy volt, hogy beszélgetések alapján fogja ezt valaki megírni, de amikor visszaolvastam, én magam sem ismertem meg, amit mondtam. Így aztán leültem, és elkezdtem pötyögni. Állandóan visszaolvasom, sokat ki is törlök. Nehéz dolog.

Segítség kell az emlékek felidézéséhez? Több, ismert rockzenész csak így tudta megírni a könyvét.

Szerencsére a memóriám olyan, hogy a mai számítógépekkel versenyre kelek, így mindenre emlékszem. Ami a fejemben nincs meg, az nem is történt meg. Egyébként mialatt a könyvet írtam, akkor jöttem rá, hogy az Omega-korszakot zenei visszagondolásban tudnám még jobban kifejezni. Elkezdtem kiválogatni olyan dalokat, amik tükrözik a pályafutásunkat, kifejezetten nem a Petróleumlámpára meg a Gyöngyhajú lányra gondoltam, hanem olyan számokra, amik alapján a nemzetközi porondon progresszív zenekarnak tartottak minket. Lassan, szövegileg és dallamvilágában is kezdett összeállni az anyag. Ezt az Omegával nem lett volna szerencsés megcsinálni. Én sem szeretem, ha bemegyek a lemezboltba egy albumért, megveszem, majd látom, hogy nem az eredeti, hanem egy újra felvett anyagot vettem. Én magam csinálhatok egy másik elképzelést a dologról. Mindig is a mániám volt a klasszikus szimfonikus hangzás. Az elektronika megfelelő volt néhány dalunkban a monumentalitás kifejezésére, de meg sem közelít egy nagy szimfonikus zenekart. Áthangszereltük a dalokat, a nagyzenekarba ültettük be a gitárt, a dobot, a basszusgitárt és az éneket. Végül összeállt egy hetvenpercnyi, tizenhét tételből álló mű, aminek esetleg lenne értelme. A német turné után Magyarországon járt egy oda valósi kiadó egyik embere, akinek megmutattam az anyagot. Nagyon tetszett neki, azt mondta, ha ezt így megcsináljuk végig, akkor biztosan kiadják. Pár hete készen is van az anyag. Szeptember 24-én jelenik meg Európában. Magyar kiadója nem lesz, de lehet kapni itthon is.

A könyv mikor lesz készen?

Elvileg karácsonyra jelent volna meg, de addigra nem készül el. Nem is akarom összecsapni, meg így a szólólemez is ki tud futni. Úgyis a tavasz a könyv időszaka, a könyvnap is akkor van. Meg is van mindkettőnek a címe, a munkacímek maradtak. Az album címe Omega Rapszódia lesz, és olyan is, rapszodikus. A könyv munkacíme pedig az Álmodtam, vagy igaz talán volt, de mindenki szerint ez az igazi cím is. A két kiadvány között nincs összefüggés, de olyan képet tud adni az Omegáról, ami új. A tervek között van egy nagyzenekari koncert is.

A könyvírás közben átgondoltad újra a fordulópontokat? Például azt, amikor a karrieretek sokkal jobban felpörgött volna külföldön?

Azt mindenki tudja, hogy mi volt a fordulópont. Ha 1968-ban kint maradunk Angliában vagy Nyugat-Németországban, akkor minimum egy Scorpions-féle karriert befutottunk volna, sőt magasabbról indulhattunk volna. Benne volt az a veszély, hogy az itthon maradt családunk nem éppen jól élte volna meg ezt a lépést. Nagyon nehéz lett volna megtenni. Nem szeretem azt a szót, hogy hazám, inkább úgy mondanám, hogy Magyarország a szülőföldem, ahova azok a gyökerek kötnek, amiből az ember felépül. A világ minden pontján jól érezheti magát az ember, ha megszokja azokat a körülményeket, de a szülőföldet nem lehet pótolni. Nézd, ha tudom, hogy nyolcvankilencben rendszerváltás lesz, akkor a nyolcvanas évek közepén már egészen biztos, hogy kint kellett volna maradmunk.

kóborjános DSC 0974

Már a második kiutazásunk is nagy dolog volt, de a harmadik egy jól előkészített, megszervezett turné lett volna. Három hónapos turnét készített elő a menedzsmentünk a Nice együttessel (Keith Emersonnal, aki később az Emerson Lake and Palmerben folytatta – szerk.). A kinti menedzsment csak azzal nem számolt, hogy mi honnan jöttünk, és ott mik az elvek. Nagyon nagy lendületet adhatott volna, de a kultúrpolitika közbeszólt: az Omega már kétszer is volt Angliában, most a táncdalfesztiválon kiválóan szerepelt együttesen van a sor. Ez a dolog a kinti lendültet is megakasztotta, a szervezők elvesztették a bizalmukat a szocialista kultúrával köthető komoly együttműködésre, meg a mi egy évvel későbbi szétválásunkat is megalapozta. Mindannyian az egyetem után voltunk, és el kellett gondolkozni, van-e esély még egy ilyen helyzetbe kerülni. Ugyan senki nem akarta végleg abbahagyni a zenélést, de a zenekar egyik része megroggyant. Nem akartuk egymást győzögetni, így az egyik feléből maradt az Omega, a másik feléből alakult az LGT. Végül ez is egy jó dolog volt, mert nem lehet tudni, hogy mi lett volna a korábbi események folytatása.

A külföldi sikerek azért később is megvoltak.

Igen, hetvenháromtól, egy kicsit dacból, de újra megpróbáltuk, és sikerült is olyan szintre felfuttatni, ami mai szemmel szerintem elképzelhetetlen. Akkor a Time Robber lemezből másfél milliót adtak el nemzetközi szinten. Az állandó útlevél- és vízumcirkuszos jövünk-megyünk nem volt túl szerencsés. Ha még egy nappal tovább kellett volna maradni egy turnén, akkor már jött a telefon a belügyminisztériumból, hogy hol vagyunk már.

Milyen országokban működik még az Omega?

Magyarország persze adott, de hasonlóan jó a helyzet a környező országokban vagy Németországban, Lengyelországban, Csehországban, néhány mediterrán országban. Érdekes, hogy Németországban különválik a keleti és a nyugati ízlés. Előbbi országrészben a beatkorszakot kedvelik tőlünk, nyugaton a hetvenes évekbeli világunkat. Svájcban volt idő, amikor népszerűbbek voltunk, mint itthon, és még mindig stabil közönségünk van. De nem vagyunk már annyira benne a köztudatban, amin talán az új lemez és az újabb turnék segíteni fognak.

A mai zenekarok közül lenne esélye valakinek ilyen sikerekre?

Nehéz megmondani, mert mindig lehet valami olyan, ami nagy sikert ér el, még akár a fociban is lehet. Azt látom, hogy korábban bár szocializmus volt, de a rockzenekarok nagy pályát tudtak bejárni a kelet-európai országokban, pezsgett a magyar rockélet. A helyi zenekarokat lenyomták ezekben az országokban, így a magyarok hiánypótlók voltak náluk. Nyugaton csak az LGT próbálkozott, de hamar megbomlott náluk az egység, mi meg próbáltuk, amíg csak belefért. Úgy gondolom, hogy ennek a műfajnak, mint minden másiknak, megvolt a maga ideje. Volt Bach, Mozart, a Beethoven-szimfóniák, az olasz operák, a magyar operettek, a rock ’n roll, aztán a rockzene. Mindegyiknek volt pár évtizede. Ma már nem fognak olyan szimfóniákat írni, mint Beethoven, vagy Verdi-operát, de Lehár-operettet sem. Van helyette más. A rockzene is ilyen. Az utolsó számomra értékelhető rockzenekar a U2. Jó, hogy van Coldplay, de az a U2 reinkarnációja, már semmi újat nem mond, pedig szeretem egyébként. Magyarországon pedig a közéletnek megfelelően teljes ízlésficam alakult ki. Az igazi, becsületes rockzene életképtelen lett. Nem azt mondom, hogy ennek nincs helye és közönsége, de kevesebb.

Mi az, ami nem jó a mai rockzenében?

Az, hogy nem rockzene! Már az unpluggeddal is sok bajom volt, de az úgynevezett world zene már nagyon távol áll tőlem. Magyarország nagyon tehetséges ország, de néha túl akar pörögni. A művi rockzenéket akarják csinálni. Megpróbáltam megszeretni, de nem ment. Hallgattam az MR2-t is, de nekem a gitár helyett ne hegedüljenek és tilinkózzanak. Ez nem az én világom.

Pedig a világzenében látnak potenciált.

Szerintem nincs benne. Téged érdekelne egy albán rockzenekar eredeti szkipetár motívumokkal? Biztosan nem. Tisztelem és becsülöm őket, mert nagyon jól zenélnek, a maguk műfajában kiemelkedők, de már sok van ilyenből, és ez nem is rockzene. Van a magyar zenei életben más baj is, és ebben Stinggel értek teljesen egyet, aki nemrég beszélt erről. A tévés tehetségkutató műsorok teszik tönkre az igazi rockzenét. Ez egy olcsó tévés fogás. Lemész egy bárba, és ott az énekes a zongoránál ugyanúgy elénekli a Tom Jones-dalokat, mint a megasztár. Mi abban a nagy dolog, ez a foglalkozása, ezt tanulta, ehhez van tehetsége! Abban van valami, ha valaki a nulláról elindul, akaraterővel felküzdi magát, és elér, amit elérhet. Megasztárok? Egy jó nézettségű tv feldobja ezeket a srácokat a levegőbe, majd úgy hagyja őket, védőháló nincs, úgy huppannak a földre, ahogy kell. Én sajnálom ezeket a gyerekeket. Egy tv nézettségével és a zsűri idétlenségével, olcsó magamutogatásával nehéz versenyezni, így aki a maga erejéből szeretne feljebb jutni, az nem tud. Ebben a dologban Magyarország természetesen az élen jár.

Mi segítene rajtunk?

Nem tudom. Az ember már dacból és tehetetlen dühből szeretne valami nagyot csinálni. Lemezipar nincs, ki kéne használni az internetet, de abban is nagy morális hátrányban vagyunk. Egy dologban még bízom. A zene  élő műfaj, a koncertek jelenthetik a jövőt.

Visszatérve az Omegára, mik a tervek az ötvenedik évfordulóra? Válogatáslemez ugye nem lesz!

Azt nem szeretnénk. Akinek ezek a dalok nincsenek meg, az már nem is akarja megvenni. Én sem venném meg. Az nem kihívás, nem is nagy dolog. Egy népstadionos koncert jó lenne, de még azt sem tudni, hogy lesz-e akkor még stadion. Ezt a szintet szeretnénk, de még semmi sincs kőbe vésve. Szó sincs utolsó Omega-koncertről vagy visszavonulásról. Úgyis mindenki ránk keni. Azért, mert némelyik együttes már többszörösen búcsúkoncertezett és visszavonult, nekünk még nem kell.