A kelleténél valamivel kevesebb őrület

2010.08.12. 14:40
47 hozzászólás
2007 után másodszor is fellépett a Szigeten a Madness. Szükség nem volt rá, értelme sem volt semmi, viszont vannak akkora együttesek, amelyeknek egyszerűen mindegy. Ilyen életművel minden szorult helyzetből ki lehet mászni.

Rendkívül érdekes, popzenei megfigyelők szemöldökét felszalasztó tény, hogy az idén rendkívül szellős Sziget első napján a két esti nagyszínpados fellépő egyaránt jelmezbe öltözött. A Hivesnál ez most enyhén bajoros ing-gatya-térdzokni, a Madnessnél pedig ugyanaz, mint mindig: finom angol úri szabászat.

A jelmez és az elegancia mindkét esetben ugyanazt jelenti. Nem spontán produkciókról van szó, hanem profi szórakoztatásról, annak klasszikus, már-már sinatrai értelmében. A Madnessnél már a nagyzenekari körülmények is errefelé mutatnak. A hét alaptag mellett háromfős fúvósszekció is volt, tíz öltönyös ember egyetlen színpadon pedig még akkor is szép látvány, ha a zene hagy maga után kívánnivalót.

Most pedig hagyott. Az utolsó dolog, amit Madness-koncertről az ember gondolna, az unalom, most mégis voltak üresjáratok. Talán azt gondolták, hogy a nosztalgiaműsort már letudták három éve, talán azt képzelik, hogy az újabb számaik is megállják a helyüket. Pedig nem állják meg, mert ugyan jó Madness-imitációk, de a harmincéves klasszikusok bája és lükesége hiányzik belőlük.

Amikor viszont ezek a klasszikusok szóltak, nem volt hiba. Talán valami hülye átdolgozással lehetne elcseszni a Baggy Trouserst meg a Night Boat to Cairót, de hát ilyet tisztességes showbusinessben induló zenekar miért is tenne. A Madness első éveinek slágerei olyan erősek, hogy simán megállnak azok az eredeti, jamaicai dalok mellett is, amiket az együttes rendre feldolgoz. Ezek közül most Max Romeo Chase the Devilje kicsit elcsépeltnek tűnt, bár erről inkább a Prodigy tehet, mint a Madness, Lord Tanamo Taller Than You Are-ja viszont talán a legszórakoztatóbb pontja volt a koncertnek.

Három éve még nem tűnt fel, de a hét tag most már látványosan középkorú. Chas Smash alig táncol idiótán, Suggsnak hatalmasra hízott a feje, Lee Thompson szaxofonos meg úgy izzad, hogy amikor felmászott az állványokra, komolyan felmerült az infarktus veszélye. Rossz együttes soha nem lesznek, unalmas viszont – és ez a Madness esetében talán nagyobb sértés – úgy tűnik igen.

Az meg külön idegesítő volt, hogy null-nullnak mondták a meccset akkor, amikor mi vezettünk, és így egy kicsit tényleg elszabadulhatott volna az őrület.