A legjobb pepitában

2010.08.13. 13:53
17 hozzászólás

Ha már a Madness idén nem akart olyan jó bulit csinálni, mint három éve, beugrott helyettük a nagyszínpadra a műfaj másik nagy klasszikusa, a Specials. Ha egy együttesnek csak és kizárólag slágerei vannak, elég gyorsan el tud röppenni az az órácska.

Pedig a poposabb Madness papíron sokkal inkább bulizenakar volt mindig is, mint a németek által legrondábban lebombázott angol városból, Coventryből származó Specials. A fehér és fekete tagokat egyaránt felvonultató együttes szövegeiben mindig felbukkantak lehangolónál lehangolóbb társadalmi és politikai kérdések, valamint ők írták meg minden idők egyik legnyomasztóbb számát, a Thatcher Angliájában fulladozó paranoid nagyvárosi lét himnuszát, a Ghost Townt.

Amit aztán, hiába a legismertebb számuk, nem játszottak el a Szigeten. Sőt, szinte egyáltalán semmit, aminek ne az emberek megugráltatása lett volna a célja. Hiába alakult a Specials vagy 15 évvel később és egy óceánnal túl a ska első nagy korszakánál, mára gyakorlatilag az ő számaik lettek a műfaj klasszikusai. El is hangzott mindegyik a Do the Dogtól a Nite Klubon át a Concrete Jungle-ig.

Szemben a Madnessel az újra összeállt Specialsból alapvetően hiányzik valami. Mindkét együttes héttagú – és mindkettőt háromtagú fúvósszekció is támogatja aktuális turnéján –, ám míg a Madness valamennyi eredeti tagja játszik ma is az együttesben, addig a Specialsben éppen a legfontosabb, az alapító, legfőbb dalszerző és billentyűs Jerry Dammers nincs ott. Szerencsére a helyén játszó fiatalember egyrészt elég kellően lelkesen ugrál, másrészt a Specials így is megdöbbentően sokszínű tudott maradni.

Hiába a skaegyüttesek papolása a népek közti barátságról, ezek szinte mindig egyenöltönybe öltözött, gondosan megkoreografált táncmozdulatokat végző csoportok. Az együtteseknek van karaktere, az egyes tagoknak kevésbé. Még a Madnessben is mindenki ugyanúgy lüke. A Specialsban viszont ahányan állnak a színpadon, annyi a szín.

A mindig szomorú pierrot-nak tűnő Terry Hall énekesről soha nem lehetett eldönteni, csak szerepet játszik-e, így ötven fölött viszont már tényleg kifejezetten keserű embernek tűnik. A hangja viszont pont ugyanolyan, mint 1978-ban. A két fekete közül az énekes Neville Staple hozza a klasszikus jamaicai vonalat, néha egészen dancehallosan agresszív előadással, Lynval Golding gitáros meg csak úgy mozog, ahogy a világ összes skazenésze szeretne. A show-t tegnap mégis a gitáros Roddy Radiation vitte el, aki nemcsak a világ egyetlen férfija, aki klasszikus ribancrendszám-tetkóval rendelkezik, hanem szintén az egyetlen, akinek sikerült megtalálni az arany középutat Paul Simon és Brian Setzer, a ska és a rockabilly közt.

A Specials első lemeze óta eltelt harminc évben ezt a sokszínűséget és a minden lábat megmozdító, elsöprő erejű brit-jamaicai skát sokan próbálták meg utánozni. Sikerrel kevesen jártak, a szánalmasabb próbálkozók közül nagyon sokat már a Sziget is vendégül látott, néhányat, mint a spanyol Ska-P, idén is. Aki most vette a fáradtságot, és megnézte az ősforrást, talán többé nem éri be silány másolatokkal.