A buli meg tényleg, de tényleg nagyon jó

Az osztrákok nagyon nagy fesztiváljára, a Frequencyre tavaly a Radiohead kapcsán kaptam fel először a fejem, de akkor halasztanom kellett, úgyhogy idén igyekeztem pótolni. Bár az épp elmúlt hétvégén Radiohead nem volt, a Muse, a Die Toten Hosen és a Massive Attack így is nagyobb tömeget vonzottak. A másodvonalban erős volt az idei kínálat, akárcsak az elektronika terén, ráadásul ez utóbbi földrajzilag is külön helyszínen volt, nem is csoda, hogy 2 az 1-ben fesztiválként hirdetik a szervezők.

Érkezésünk közben még stresszelünk, hogy a nagyszínpad extra korai Peaches produkcióját lekéssük-e, mivel a szigetes fellépésről csak elismerő nyilatkozatok hallottunk. Szerencsére pont időben vagyunk, és a helyzet az, hogy bármit is meséltek, ezt nemigen lehet szavakkal megközelíteni. A sztori ugye adott, hősnőnk eltörte a lábát, és a koncertek hisztérikus lemondása helyett barokkos-design kerekesszékbe ül, nővérkének a színpadra tesz maga mellé egy pirosra festett pöccsel és szilikonmellekkel megáldott, felnyírt hajú transzvesztitát, illetve az IAMXtől csak színeiben megkülönböztethető zenészeket, és kora délután akkora show-t csinál a nagy pofájú számaival, hogy mi már elégedetten vigyorgunk - ilyet nem látni minden nap. És bár a hangsúly érezhetően a freakshow-n van, a lemezen egyébként kimondottan unalmas kontent itt igen komoly döggel és döngöléssel szólal meg. Hibátlan.

A következőkben időt szakítunk a The Gaslight Anthemre, akiktől újabban Európa jó része hangos lett. Elsőre ez érthetetlen, sőt, tulajdonképp másodjára is, de mindenképp örvendetes azt látni, hogy lányok tömegei őrülnek meg a Bruce Springsteentől csak 25 év különbséget mutató produkcióért. A zene ennek megfelelően kicsit semmilyen, de organikus, fülbemászó amerikai pop-rock, öblös, rekedtes énekkel, a legfőbb hasonulási pont itt van a Főnökkel. Jónak jó, de azért nem sírunk, amikor vége lesz.

A Hot Chip megint csak körbejátszott minket, úgyhogy a koncert előtti várakozásban elégedetten vigyorgok a hazai ismerősök irigykedésére gondolva. A buli pedig tényleg, de tényleg nagyon jó, bár ennyi középiskolai földrajztanárt sosem láttam még egy színpadon. A hangsúly nagyjából egyenlő arányban van a legfrissebb One Life Stand és az eggyel korábbi albumukon, a közönség pedig egészen nagyra duzzad. Lelkes, okos, professzionálisan előadott elektropopot hallunk, mostanában menő hangszercsereberével, ami nem is sül el bénán. Nem kevésbé szórakoztató a közönség halálkomoly fejjel előadott csoportos gimnasztikája sem.

Némileg később a La Roux-ra kicsit homlokráncolva érkezünk - bár a művésznő tényleg a tavalyi év legnagyobb slágereit szállította, valahogy kételkedünk, hogy ez jó lehet élőben. Nem is tévedünk - a hölgy vagy a saját hajáról sztorizgat, illetve Peaches hajlakkjáról, vagy lélektelen, lassúcska, tinglitangli ciki-popot hoz mindennemű kikacsintás vagy szerethetőség nélkül, nulla látvánnyal és szar hangzással, szóval a végére a magunk részéről inkább maradnánk az eggyel kevésbé béna számok közti beszédeknél. Mire az Under My Thumbot gyalázza a  'Stones-tól, mi már menekülünk. Egyszer valaki használta kommentekben a 'perczenekar' kifejezést - na, a La Roux vélhetőleg tényleg az.

Tovább folytatva a csajpopkurzust belenézünk a még újabban színtérre lépő Marina & The Diamonds fellépésére. Érkezésünkkor épp a közönség felé sugárzó szeretetét ecseteli, majd a zongorához ül és három szavanként két oktávot ugorva drámaian ad elő gondolatokat erről illetve arról. Szerencsére ezután újra csatlakozik a casting-háttérzenekar, de a helyzet nem sokat javul így sem, némileg szexista módon a mellettem álló hölgytől próbálom megtudni, hogy tulajdonképp jó-e ez, mégiscsak ő lenne a célközönség, bár az énekes felsőteste éppenséggel engem is leköt. A válasz szerint nem, hanem unalmas, és főleg az unalmas, hogy Lily Allen és Kate Nash után egy újabb angol akcentusú szomszédlányért kellene rajongani, főleg, hogy az első kettő legalább egész jó. Ám legyen, én is valahogy így látom.

Nem sokkal később ugyanitt a The Drums. Őket még szintén nem láthattuk élőben, sőt, a popkult téren jellemzően előrehaladottabb osztrákok is először kapnak belőlük, és elég sokan is várnak erre a színpadnál. Ez érthető is, mivel az idei, cím nélküli debüt album elég nagyot szólt, és tényleg szerethető is, főleg a pár éve reneszánszát élő surf-rock mainstream elemek közé gyúrása az, ami emlékezetes így pár hónappal később. A koncerten ennek körülbelül nyomát sem érezni, abban a húsz percben, amit magunkra erőszakolunk, maníros tömeg-gitárpopot hallunk iszonyatosan tenyérbemászó, ellenszenves zenészektől, akik képesek cédéről bejátszani a basszusgitárt és a szintit, amíg az egyik tag (még csak nem is az énekes) egy szál csörgővel ugrabugrál. Kevés ez, reméljük mihamarabb elmegy a hangjuk vagy valami ilyesmi.

Az este vége a pózmentesnek szintén nem nevezhető, de minden bizonnyal professzionálisabb Muse, akik generációjuk egyik legmegalománabb, legdrámaibb produkciójaként lettek elkönyvelve, főleg az utóbbi lemezeikkel. A látvány tényleg ki van találva, szerencsére az új lemez dalait nem túlzottan erőltetik a fesztiválfellépéseken, viszont ami tényleg elismerésre méltó, az a zenéjükhöz elengedhetetlen, utolsó részletig kimunkált megszólalás. A lemezről már ismert testes gitárok és dobok élőben pont ugyanolyan kontraszttal vágják be a buzogányt a zongorázós témák közé, ahogyan lemezen, és hát mi tagadás, a tizenhatezer Muse-pólós rajongó pont az ilyen némileg elcsépelt, de bizonyosan hatásos eszközök miatt imádja ezt a NOFX által csak 'fucking art fags'-nek titulált zenekart. A Knights Of Cydonia előtti Morricone kitekintés elég vicces, és a Spinal Tapből szalajtott dobost is élvezet elnézegetni térdperspektivás felvételből (de három kamerával ám!). Unatkozó embert nem látok, mi is maradunk a ráadásr, elég jó ez, bár minden tömegprodukció feleilyen jó lenne.

Másnap sajnos a várva várt BRMC zenekarközeli haláleset miatt elmarad, ezért a délutánt enciklopédiai kóválygással töltjük a rettenetesen melegben. Belenézünk a csajok a színpadon koncepció következő versenyzőjébe, Martina Topley Bird hatalmas piros estélyiben énekel, mögötte egy símaszkos terrorista dobol, valahogy az az érzésünk, hogy jobban is örül, hogy nem kell az arcát adnia a harminc ember előtt prezentált középszerű proukcióhoz. A balhét büszkén elvivő hölgy pedig nem szeretne ártani senkinek, és tulajdonképp mindent megtesznek, hogy egybegyúrják a stílustól nem túl idegen legfrissebb trendeket, így például látunk egyszerre gitározást és lábdobolást á la Ting Tings és loopgépen bénácskán rétegelt énekes-darabot is, de azért ez az egész mégis elég kevés.

Hanem némileg később a Delphic fellépésére már igazi ellenszenvvel érkezem, amit később egyáltalán nem értek, ugyanis ez a debüt lemez miatt van - amit akkor igen sekélyesnek és érdektelennek találtam, most azonban olyan, mintha nem is ugyanazokat a dalokat hallanám. Kifejezetten szórakoztató és lelkes az egész, külön öröm, hogy egyáltalán nem félnek tényleg nagy százalékban elektronikus zenét csinálni a hangszereiken, nem megy át rockzenekarba fél-, vagy negyedúton a produkció, mint ahogyan azt már rengetegszer láthattuk. Így hát ezek közt a keretek közt akad négypernégy és tulajdonképp degeljek meg még goa is. Ha adódik lehetőség, mindenképp megnézem őket még egyszer.

A kezdeti sikerek óta szerencsére zenélni is megtanult Klaxons zenekart rövid időn belül harmadjára látom, a különbség az, hogy messze most játsszák a legtöbb új dalt a most már talán tényleg megjelenő új lemezről. Ami viszont érthetetlen az a szlovák Pohoda sokezres tömegnyomorával szembeni párszáz, talán ezer fős közönség, pedig a zenekar tényleg jó koncerteket ad, sláger is akad számtalan, és az azonos idősávban koncertező Yeasayeren sem találunk kimondott tömeget. Talán ráunhattak vagy ilyesmi, de aki jelen van, az jórészt az egyelőre csak youtube révén elérhető új dalokat is fújja, ami feltűnik, hogy a zenekar valahogy nem akar látványra költeni, pedig maga a produkció elég statikus, és a zenéhez lehetne társítani mindenfélét, nem blues produkcióról van szó. Csalódni azért most sem csalódunk, de idővel átnézünk máshová.

Ez pedig az amerikai blog- és közönségkedvenc Yeasayer, akik már legalább minimális keretek közt adnak a színpad berendezésének, világító lampionszerű állványaikkal. A hangzás nem mindenhol az igazi, de a zenekar lelkes, és a zenéjüket is megismerni ezer más közül. Néhol egészen autentikus, vagy továbbmenve egészen vidéki éneklésükhöz a 80-as években előremutatónak nevezett elektronikus alapok kapcsolódnak, meg persze az első albumra inkább jellemző keleti szál, aminek jelenlétét valószínűleg még ők sem értik, az csak ott van, de inkább jó, mint rossz.

Nagy hiányossága a magyar fesztivál- és koncertfelhozatalnak az időközben külföldön vélhetőleg pont a híresen szórakoztató koncertek révén is húzónévvé duzzadt LCD Soundsystem, így hát nem volt kérdés, hogy végre megnézzük magunknak minden pocakos zenebuzik hősét és hétfős zenekarát, még akkor sem, ha az éltető kritikusi hangokkal szembemenve engem a régen várt idei album kimondottan idegesített. A koncertnek pont azért nehéz bármi értékelhetőt felhozni negatívumként, mert tulajdonképp a saját ligájában utazik, nehéz elképzelni, hogy bárki mástól szórakoztató legyen a tízperces dalhosszúság ebben a stílusban, főleg, hogy a szöveg néhol tényleg Yeah, yeah, yeah!-re korlátozódik, de tőlük valahogy mégsem unalmas a dolog (legtöbbször). Azért a Sound Of Silver dalait erőltethetnék egy kicsit többször, a legviccesebb számok kimaradnak (pl. Losing My Edge, North American Scum), de azért közepesen viccesek (New York I Love You, Daft Punnk Is Playing At My House) akadnak, és szerencsére a legbénább You Wanted A Hit kimarad a programból, helyette van hisztérikusan 200 BPM fölé gyorsított torzgitáros darálás. Apropó gitár - ilyen szanaszét torzított magas gitárokat régen hallottam, ez mindenképp dicséretes, mint ahogy az is, ahogyan a néhol négy ütőshangszer ellenére mégis kimunkált és szellősnek ható a ritmusszekció. Van ezeknek valami titkuk, kár, hogy vége a mókának.