Igen erős kezdés a szegedi SZIN-en

A korábbi évekhez képest idén valamivel izmosabb nulladik nappal indított a SZIN. A nagyszínpad előtt elsősorban a Presser Gáborral kiegészült Csík zenekar, valamint a Parov Stelar Band fellépése hozott létre egész szép számú tömeget, a Pepsi Színpadon a Russkaja tartott átmozgató edzést, a Party Arénában Beardyman köpködte tele a mikrofont, később Teebee és Calyx igyekeztek hat lemezjátszóval felkavarni a meglehetősen állott levegőt.

Ahogy Botka László szegedi polgármester fel-alá sétálgatott a Csík zenekar fellépése közben a nagyszínpad előtt, nem úgy nézett ki, mint aki éppen azon gondolkozik, a hivatalos záráshoz képest idén vajon mennyivel kéne hamarabb leállítani a fesztivált, tekintettel a szegediek nyugodt álmára, meg persze az őszi önkormányzati választásokra. Ekkor már több ezren buliztak Csíkék népzenéjére, és bár a legnagyobb sikert egyértelműen a Kispál- és Quimby-feldolgozások is aratták, nekem mégis a magyar fiatalok nemzeti műveltsége és érzelmei felett aggódó Hoffman Rózsa jutott eszembe. Látnia kéne a politikus asszonynak, milyen hatással van az okosan tálalt magyar (és egyéb) népzene hazánk fiataljaira, utána biztos kicsit másként gondolná azt a dolgot a János vitézzel meg a Harry Potterrel. Presser Gábor egyébként tényleg jelen volt a színpadon, játszott pár számban, énekelt is, ennek ellenére mégsem mondható, hogy valami üdítő újdonságot hoztak volna ezzel létre az eddig megszokott Csík-fellépésekhez képest.

Újdonság volt Beardyman fellépése a Party Arénában, invenciózus játéka, kísérletező attitűdje általában ritkaságszámba megy errefelé. Nehezen volt megjósolható, hogy csak pár tucat lézengő vagy tömött sátor előtt zenél majd a brit beatboxer este fél kilenckor, szerencsére utóbbi jött össze. Annyira, hogy órákkal később Teebee és Calyx például feleennyi embert tudott megmozgatni, de ne szaladjunk ennyire előre. A szakállas srác nem hagyományos beatboxer, loopolja, effektezi, szanaszét töredezi, újra összepakolja saját hangját, ezt megspékeli mindenféle, általában elég húzós alapokkal és egyebekkel, aztán szövegel, énekel, ha úgy tartja kedve, mindennek az eredménye pedig egy olyan masszív, folyamatosan változó, improvizatív, pulzáló zene, amire tényleg nagyon nehéz nem táncolni.

A hiphoptól kezdve a dubstepen át, a drum & bassen keresztül a house ritmusú veretésig tol bármit, van, hogy egy percen belül 20-30-at ugrik vagy csökken a BPM-szám, gyomrot öklöző basszusok és fülsiketítő kiállások váltják egymást, aztán ha eszébe jut, Elvistől kezdve a Beastie Boysig mindenféle zenei utalásokkal tarkítja produkcióját. A srác viccelni is sokat szokott, néha rögtönzött stand up komédiává változik az egész, bár ezt most a nyelvi akadályok miatt inkább mellőzte.

Pezsdítően szórakoztató és izgalmas produkciót nyújtott, amiben csak annyi kivetnivalót sikerült találnom, hogy amikor egy egész tömött sátor ugrál és kántálja az ember nevét, akkor azért illene visszajönni, legalább még két percig köpködni abba a mikrofonba. Beardyman nem tette.

Vele ellentétben a Russkaját szinte lezavarni sem lehetett a Pepsi színpadáról, igaz, az oda összesereglett tömeg nem is nagyon akarta elengedni őket. A SZIN-en évek óta fesztiválkedvenc osztrák-orosz banda hozta a szokásos formáját. Azt a szláv zenei elemekkel teletűzdelt, vodkaszagú high energy ska-punk (bár azért inkább ska) őrületet, amiről régóta köztudott, hogy tökéletes a tökrészeg ugrálásra, az ordibálva egymás nyakába borulásra, viszont ami legalább ugyanennyire alkalmatlan arra, hogy józanul kettőnél többször meghallgassuk. Részeg kicsit sem voltam ,és már legalább négyszer hallottam őket. De hát ugráltak helyettem elegen, sőt, volt itt más egyéb testgyakorlat is. Az angolul nagyon viccesen beszélő frontember a csoportos leguggolásra, az egyszerre táncolásra és a közös vonatozásra is szinte maradéktalanul rávette a jelenlévőket, ami jócskán ezer feletti nézőszámnál már valamit jelent. (Kovács M. Norbert)

Mindezek után a nagyszínpadon a Parov Stelar Band egyértelművé tette, hogy kiváló fesztiválzenekar: képesek úgy megszólalni, mint egy akármilyen fasza klubban, a játékuk meg az egész hozzáállásuk magabiztosságot sugároz. A fellépés a banda- és kiadófőnök mini dj-szettjével kezdődött, ami gyorsan végigpörgette az Étage Noir korábbi és éppen kiadásra váró darabjait, a koncert meg hengerelt. Hálás dolog a mindenki által ismert számokat teljesen élő felállással játszani, persze a dobos ezt ki is használja, variálnak eleget, amitől még életszerűbb lesz az egész. Azt azért hozzá kell tenni, hogy a legutóbbi, Coco című album számaira lehet a legjobban építkezni, pörgősek, pont annyira, hogy egyet-kettőt közéjük lehet szúrni a régebbi, melankolikus klasszikusokból, és mégis lendületes marad az előadás.

A Calyx & Teebee hat lemezjátszós speciál teljesen profi, a két veterán dj az improvizálást és az előre megtervezett elemeket egyaránt tartalmazó szettet láthatóan teljes átéléssel mixelte és szkreccselte végig. Elég érdekes kettejük zenei palettáját ilyen komplex módon összeereszteni, Teebee-nek eleve van miből válogatni, a kiadója, a Subtitles széles palettán mozog a drum & bassen belül, pakolta is a modern, pszichedelikus őrjöngéseket vagy a legújabb trendnek megfelelő minimalista, lecsupaszított darabokat, Calyx viszont a jó néhány éves saját, Teebee-vel közös vagy amúgy is világszerte ismert tánctérbombákkal adott ívet a shownak. A szegedi közönség nyitottan fogadta mindkettőt. (Bodnár Dávid)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!