A Gorillaz hakniban is szórakoztató

A Félsziget nyitónapján állítólag 11 ezren voltak Marosvásárhelyen, amit első látásra nem ismételt meg a második nap az erdélyi fesztivál, de csak elsőre. Quimbyn ugyan még csak olyan ezren szórakoztak, és Rasmusra is csak mértékkel növekedett a közönség száma, de a Gorillaz (Sound System) neve itt is sok embert vonz, úgyhogy akár több ezren is csalódhattak abban, hogy Damon Albarnt nem látják a színpadon.

Quimby (fotók: www.felsziget.ro)

Pedig még így sem volt rossz ez a nem is tudom minek nevezzem előadás. Van egy hatalmas vászon a közönség és a fellépők között, amire folyamatosan vetítenek, vagy ha éppen nem, akkor hátulról világítják meg a zenészeket, ezzel idézve elő hangulatos árnyjátékot. Van még hátul egy normál kivetítő, amin hol az megy, ami az elülső vásznon is, hol teljesen más, csak hogy montázs is legyen. Természetesen a lényeg a mindenki által ismert képregény figurákon van, meg persze az éneken, amit nyilvánvaló módon lemezről játszanak be a sztárok hiányában, de úgy hogy a vásznon a rajz pont úgy tátog rá, ahogy kell. A színpadon lévő zenészeknek tulajdonképpen csak az a feladata, hogy ezt az egészet élővé varázsolják, ezért a jól ismert slágereket átalakítják, élő dobot, perkásokat raknak rá, szkreccselnek hozzá, illetve emszíznek, ahol éppen nem zavarnak be a jól ismert dallamokba.

Kifejezetten szórakoztató volt ez a rendkívüli módon felturbózott DJ set, aki meg tényleg Albarnt várta, az vessen magára, vagy menjen el értük a világ végére. Mondjuk ezt a videót elnézve tény, hogy ez a Marosvásárhelyen (és a Szigeten) látott hakniszerű valami fényévekkel elmarad egy eredeti felállásos koncerttől, de még így sem okozott csalódást. Bár úgy könnyű, ha nem is vár tőle semmit az ember.

Előttük a másik főzenekar a Rasmus volt, ami ugyan csökkenő, de még mindig érthetetlen népszerűségnek örvend Kelet-Európában. Volt már ugyan szerencsém hozzájuk máskor is, de annyira nem volt rám hatással már akkor sem, hogy itt is teljesen ledöbbentett az az erőtlen előadás, ami lejött a színpadról. A négy finn gyerek zenélgetésében semmi energia sincs, a még mindig hülyehajú Lauri Ylönen énekes hangja pedig olyan, mintha csak meleg levegő távozna a torkán mindenfajta hangszálrezegtetés nélkül.

Megdöbbentő, hogy ez a zenekar már 16 éve létezik, és az is, hogy valószínűleg azóta a tinilányokhoz szólnak, csak hát így harminc fölött még mindig kislányoknak énekelni már meglehetősen ciki. Ennek ellenére járnak rájuk, rengeteg apa-anya-gyerekek felállású csoportot lehetett látni a közönségben, ahol a gyerekek tomboltak, az anyukák mérsékelten rázták magukat, az apukák pedig látványosan unatkoztak. Az viszont meglepett, hogy úgy is ismertem szinte az összes elhangzott dalt, hogy egy Ramsus-lemezt sem hallgattam végig életemben. Pedig előtte azt hittem, hogy csak az alapprogramot záró In The Shadows rémlik majd valamennyire. És most nem számoltam bele a ráadásban elhangzó Ghostbusters-feldolgozást, ami a koncert legjobb pillanatát okozta azzal, hogy kiragadott mindenkit az unalmas letargiából.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!