Az eső semmit sem számított Szegeden

A SZIN kezd egész érdekes viszonyba kerülni az esővel. Tavaly az utolsó napon kis túlzással lincseléstől mentette meg a szervezőket a lehető legjobb pillanatban leszakadó ég, ami óriásit tompított azon, hogy jóval idő előtt zárták be a fesztivált. Idén szintén esett az utolsó estén, most viszont csak annyi, amitől még senkinek sem kellett hazaszaladnia. Sőt, az eső jó szolgálatot tett például a nagyszínpados produkciók megítélésének. A hazai zenekarok láthatóan simán felülmúlták az este sztárfellépőjének számító The Rasmust.

Míg az egy nappal korábbi Scooter alatt csak kisebb homokvihar nehezítette a bulizók életét, szombaton a 30Y és a Quimby már zuhogó esőben lépett fel. Ennek ellenére komoly tömegnek zenélt mindkét együttes, utóbbiak meg is jegyezték, az ipszilonos zenekartól kezdés előtt azt hallották, nagyon fasza az itteni közönség. És valóban, nem sokan törődtek vele, hogy esetleg bőrig áznak, az elmúlt években végérvényesen mainstream sztárzenekarrá vált Quimby slágerei fontosabbak voltak ennél. A zenekar megszokott, mégsem unalmas játékával idén is nagy hatást tett a közönségre, jóval a koncert után, hajnal háromkor is voltak társaságok, ahol egy kisebb halom üres borsodis repohár társaságában a Halleluját óbégatták, a józanabbak az együttes nagylemezeinek zenei ívéről okoskodtak, a legtöbb pasizni próbáló lánytársaság meg azon siránkozott, miért nem lehet minden férfi Kiss Tibi. Szexszimbólum lett a csávóból, nem kétséges.

Ritka, amikor egy külföldi fellépőnek van nehéz dolga a hazaiak után, a Rasmus mégis így járt. Bár ekkorra már az eső is elállt, látványosan kevesebben voltak rájuk kíváncsiak. Ennek ellenére igyekeztek lázba hozni a közönséget, énekelni hívtak egy lányt a színpadra, valaki még legismertebb számuk, az In The Shadows címét is megtanította nekik magyarul, mégis, a rajongó tinilányokon és az egykori rajongó idősebb csajokon kívül nem sokakat sikerült megnyerni a produkcióval. Bennem is csak kérdések fogalmazódtak meg a koncert végére, leginkább az, hogy mégis hogy a fenébe lehet rockzenekarosdit játszani már több mint másfél évtizede úgy, hogy Lauri Ylönen énekes egy tisztességeset nem tud üvölteni a mikrofonba. Az egyébként külön vicces volt, hogy a fénykorukhoz képest már kevésbé hülye hajú csávó folyamatosan kommunikálni próbált a közönséggel, aminek különösebb hatása ugyan nem volt, azt viszont bárki megállapíthatta, hogy valószínűleg még Miley Cyrusnak is férfiasabb hangja van az övénél. Egyébként nagyjából ugyanazt láthattuk tőlük, mint a Félsziget látogatói egy nappal korábban, ez sem volt jobb annál.

Az északiaknál sokkal meggyőzőbb és lelkesebb tömeg választotta az utolsó este a Pepsi Színpadon zenélő Péterfy Borit és zenekarát, akik a 30Y-hoz és a Quimbyhez hasonlóan szintén hozták a tőlük megszokott bulit, slágerekkel, ugrálással, a zene minden egyes hangját baromira átélő Borival. Idő közben a Party Arénát a Bëlga fűtötte fel, szó szerint, utánuk pedig a soknemzetiségű N.O.H.A mozgatta meg rendesen a nemhogy csökkenő, de növekvő tömeget.

Később ugyanitt a mainstream house körökben viszonylag ismertnek számító ATFC nyomott dj-szettet, ami valószínűleg kidobott pénz volt a szervezők részéről. A fickó teljesen jellegtelen, korábbi klubslágerek mai remixeivel tarkított unalmas house-t játszott, azt a fajtát, amit ha megerőszakoljuk magunkat, akkor sem lehet tíz percnél tovább lelkesen hallgatni, annak reményében, hogy hátha lesz ebből valami jó. Vagy csak akkor, ha kint már elég hideg van ahhoz, hogy a benti kellemes klíma megérje a szenvedést. Elképzelni sem tudom, hogy a teljesen beállt arcokon kívül, akiknek már tökmindegy, ki képes ilyesmit hallgatni 2010-ben. Aki kedveli és érdeklődik az elektronikus tánczenék iránt, azt egészen biztosan elkeseríti egy ilyen produkció, a műfajtól viszolygók pedig ezek miatt a lelketlen, dögunalmas bénaságok miatt viszolyognak. Egy ilyen rossz szettért nem kell csomó pénzért külföldi dj-t hívni, a manapság népszerű hazaiak is produkálják ezt bármikor, vagy talán még egy kicsit jobbat is. Nem is voltak rá túl sokan kíváncsiak.

Sokkal élvezetesebb időtöltésnek bizonyult a fesztivál utolsó pár óráját az egész héten népszerű Silent Discóban eltölteni. Sőt, a fejhallgatós mókázás leginkább kívülről nézve vicces, és mivel ez itt egy üres medencében volt elhelyezve, a partról igazán jókat lehetett szórakozni az opcionálisan poprock slágerekre vagy drum & bassre bulizó arcokon, akik gyakran észre sem vették, hogy teljesen másra táncolnak egymással. Ráadásul míg minden egyéb hajnali négykor zárt, ezen a helyen hatig tarthatott a móka. Aztán mire itt is ki kellett kapcsolni a fejhallgatókat, a koránkeléstől mogorva takarító személyzet is megjelent, hogy összeszedjék az elmúlt négy nap maradványait. Én pedig visszaváltottam a repoharaimat.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!