A metálos oly vidám - Metalfest Csillebércen

Amikor utoljára jártam a Csillebérci Szabadidő- és Ifjúsági Központban, azt még Úttörőtábornak hívták, minden évben ott ünnepeltük az általános iskolával a magyar honvédelem napját, amely nem május 21-én, hanem szeptember 29-én volt, és ezen a bizonyos utolsó alkalmon foci közben úgy fejbe rúgtam a labdával K. Jancsi úttörőfiút, hogy a mentők vitték el szegényt. Hála a Metalfest szervezőinek, akik egy napra raktak minden engem kicsit is érdeklő zenekart, muszáj volt újra felkeresni a régi meghitt akadályversenyek helyszínét.

Lusta ember lévén fejben azért előre lejátszottam a meccset, mi szól ellene és mi mellette, hogy kiránduljak, mégiscsak elmegy rá az egész szombatom. A lustaság ugyebár rögtön egy nagy kapott gól, 0–1. Primordial: az új lemez tetszik, a régebbiek pláne – de miért csak 50 perc lesz? Esetükben ez öt-hat dal. Láttam is már őket párszor, de azért legyen 1–1. While Heaven Wept: lemezek szeretve, koncerten még sosem, az idei album viszont elég pocsék, mindegy, 2–1. Alcest: biztos szarul szól majd, az ilyen zenék fesztiválokon mindig szarul szólnak, azért a kíváncsiság erősebb, 3–1. Nem akarok ronggyá ázni, ez sajnos 3–2. Stormwitch: elég az egy gólhoz, hogy húsz éve szerettem? Elég, 4–2. Magma Rise: ha már ott vagyok, miért ne, 5–2. Skyforger: jó lenne megnézni, de az ott alvókon kívül ki az a hülye, aki már délután 2-kor kint van egy fesztiválon?? 5–3, magabiztos győzelem, megyek.

A helyszín nyilván megváltozott valamelyest, de emlékfoszlányaimból csak annyit tudok előkaparni, hogy sokkal kisebbnek gondoltam, vagy laza tízperces séta, mire a táborkaputól a fesztiválbejáratig érünk. A focipályát, az üde zöld gyeppel, amelyen egykor annyi szép gólt lőttem, elzárták a nép elől. A hangulat, mondhatni, családias, azt hittem, jóval többen lesznek, simán le lehet ülni a padokra, sehol nincs sorban állás sörért (akarom mondani, ásványvízért), vagy kajáért, amolyan mini-Sziget feeling van por, túlságosan hosszú távolságok és egészségtelen méretű tömeg nélkül. Olyan, mintha a Hajógyáriról egy derék varázsló eltüntette volna az összes embert, kivéve a metálosokat. Így kevesebben vagyunk, de mennyivel harmonikusabb az összkép, főleg, hogy szinte mindenki zenekaros hacukában feszít! A nap végére a szemrevételezés során kialakult póló-népszerűségi sorrend kb.: Arch Enemy, Sabaton, minden egyéb. A fellépőket tekintve mondjuk ez nem annyira meglepő. Az viszont igen, hogy elég sok sólstafirost láttam, vagy csak mindig ugyanazok jöttek szembe.

While Heaven Wept. A kevés ember után a második meglepetés: hogy szól már ez!? Minden hangszert szépen, tisztán hallunk, még a billentyűs hölgy színezését és a basszusgitárt is, pedig ezeket a hazai fesztiválok hangmérnökei rendre el szokták tüntetni. Nyoma sincs a szigetes sátrak bosszantó vödörhangzásának, lemezminőségben szól az egész. Az amerikai power/heavy metal zenekar pont addigra lett (viszonylag) ismert, amire sikerült elkészítenie pályafutása legrosszabb albumát. Szerencsére erről mindössze két dalt játszanak, ezeket újrahallgatva megerősödik a hitem, hogy többet nem muszáj előszednem a Fear Of Infinityt. Az új lemezen már csak a WHW-ra jellemző különleges, ünnepélyes emelkedettség maradt meg, a jó számok hiányoznak. Bezzeg a Vessels, vagy a Soulsadness mennyivel másabbak, ez a koncerten is kiderül. Amúgy látvány szempontjából nem különösebben izgalmas zenekar, feljönnek, kiállnak, elnyomják, lemennek. Barátságosak, jól zenélnek, de nem hagynak mély nyomot, sajnos. Ja, igen, a meccs, most már élőben: lustaság legyőzve, hiszen itt vagyok, WHW inkább pici csalódás, úgyhogy 1–1.

Primordial. Ha van metálzenekar, amelyikre mindenféle kellemetlen képzettársítás nélkül igaz, hogy epikus, akkor az ír Primordial az. Tehát a nagy íve és a nagyot mondása ellenére nem túl modoros, nem röhejesen macsós, nem üresen pátoszos, minden szava és hangja komolyan vehető. A zenészek hihetetlen ízléssel és ízesen játsszák az angolszász népzenével mélyen átitatott, de nagyon kemény, metálos alapokat, Nemtheangán pedig az érződik, hogy legszívesebben külön-külön egyenként mindenkinek a fülébe üvöltözné szavait vérről, dicsőségről és büszkeségről. A Primordial a WHW-val ellentétben nem hibázott az idén, a Redemption At The Puritan's Hand kiváló lemez, három dalt is eljátszanak róla, amelyek nem lógnak ki az olyan klasszikusok közül sem, mint a Gods to the Godless, vagy az Autumn's Ablaze. A The Coffin Shipsben ezredszer hallva is irtózatos erő van, az Empire Fallsszal pedig falakat lehetne dönteni. Ez hét szám, eggyel több, mint amit reméltem, a hangzás álom marad, kicsit sűrűbb és koszosabb, mint a WHW-n, de ehhez a black metalból is táplálkozó zenéhez remekül passzol. Egyértelműen 2–1, ráadásul ez bombagól. A Primordial simán benne van napjaink három legjobb metálzenekarában.

Innen már csak lefelé vezethet az út, gondolom magamban, és így is van. A Stormwitch-nél ugyan titkos vágyaimnak megfelelően old school a program, Stronger Than Heaven, Eye of the Storm és Russia's on Fire is szerepel rögtön az elején, de a Primordial után meglehetősen erőtlenül hat. Társaságom egyik tagja szerint egyenes ciki az együttes, ellenérzését a zsabós ingek csak tovább mélyítik, látom, hiába is magyaráznám neki, hogy a Stronger Than Heaven meg a Walpurgis Night alapvetően milyen jó kis lemezek, úgysem tudnám meggyőzni, megyünk neki cigiért. 2–2.

Nem is baj, mert a kisebbik sátorban pont kezd a Magma Rise, a sokadik Mood-utódzenekar. A hangzás itt is eszméletlen, nem is tudom, mikor hallottam mindent ennyire tisztán és erőteljesen szólni élőben. A két sátor így együtt már simán gól, 3–2. A Magma Rise lemeze eddig valahogy kimaradt, de a fél óra együtt töltött idő után erősen megfogadom, hogy ez már holnap megváltozik, mert amit előadnak, az több mint meggyőző. Holdampf korlátolt hangterjedelmén előadott dallamai mindig tetszettek, a zene pedig konkrétabb, mint a Moodé, emiatt jobban is üt, legalábbis így elsőre, aztán majd meglátjuk. Nyilván nem fejezhetik be Mood-szám nélkül, a Glow, Burn, Scream horzsol rendesen, éljen-éljen, egy újabb jó magyar zenekar, úgyis kevés van belőlük (4–2).

Jön a hideg zuhany, az Alcest kezdési időpontja körüli mizéria. Szentül meg vagyok róla győződve, hogy a honlapon, mielőtt elindultam otthonról, éjféli kezdést olvastam. A sátor bejáratánál egy papír fecni még a pénteki programot hirdeti, micsoda amatőrség ez!? Egy szórólapon viszont 01.00 áll, és ettől társaságom többi tagja igencsak elszontyolodik, mert még majdnem négy teljes óra hátravan, mit csináljunk addig? "Hát, megnézzük a Sabatont!", mondom, de ezt még én sem érzem viccesnek. Úgyhogy a döntés: tipli haza. Próbálom húzni az időt, hátha átérzik a fájdalmam, "lessünk még bele az Arch Enemybe!", próbálkozom kicsit átlátszóan, mert ugyan minek lesnénk. De azért jönnek velem, kedvesek. A nagyobbik sátor szinte tele, kezek a magasban, virgonc gitárhősös szólóhegyek, Angela hörög, mint egy haldokló, mindezt négy teljesen egyformának tűnő dal után unjuk meg. Én egy kicsit nosztalgiázok magamban, hogy bezzeg a Stigmata még milyen jó lemez volt, a többiek azonban kérlelhetetlenül mennek kifelé, mit sem törődve az Arch Enemy dicső múltjával. Itthon megint megnézem, jól emlékeztem-e, és láss csodát, az Alcest neve mellett most éppen ez áll: 22.00–22.40. Már fogalmam sincs, a különféle időpontokból melyiket álmodtam és melyiket nem, de ha tényleg tízkor volt, nagyon kérem, senki ne közölje velem ezt utólag, mert mogorva leszek (4–3).

Ettől még aki talál kedvére való zenekart a vasárnapi kínálatból, ne habozzon kimenni, mert a környezet kellemes, az árak nem rosszak, a kiszolgálás és a hangulat feltűnően barátságos. A lángost például kérésre hajlandók voltak vastagabb tésztával elkészíteni! A legdurvább inzultus pedig akkor ért, amikor egy részeg tizenéves pár férfi tagja sebtapaszért könyörögve megérintette a vállam. Esőnek nyoma sem volt, ez így 5–3, pont annyi, mint előzetesen vártam. Gyenge poén lenne befejezésként, hogy akkor kár volt elmenni, mert ez természetesen egyáltalán nem igaz.