Rendezvényszervezők rémálma

Talán a Dance Arena a legimpozánsabb látvány az újvidéki Exit fesztiválon. Az egész egy több mint tíz méter mély, hatalmas katlanban fekszik, óriási falakkal körbevéve, az egyik végében egy teátrumszerű lelátóval, szemben ezzel pedig ott a színpad. Ide egy olyan ipari fémlépcsőn lehet lejutni, aminek láttán az összes magyarországi rendezvényengedélyező szerv habzó szájjal zárná be nem csak a bulit, hanem az egész környéket is az idők végezetéig, hermetikusan. Ez itt Szerbiában viszont senkit nem érdekel, több ezren hömpölyögnek rajta le föl, az óriási gödör pedig dugig telt emberrel, akik ottlétünkkor éppen az Underworld Born Slippy .NUXX című számára kalimpáltak ezerrel (van, aki nem látta a Trainspotting zárójelenetét?). Mindezt csak azért írom le így külön az elején, mert ezt még azoknak is érdemes megnézni, akik amúgy irtóznak a szeletelős elektronikus műfajoktól, vagy el akarják mondani, hogy sokkal kúlabb helyszínen nyomultak, mint mondjuk a Balaton partja.

Na de térjünk át oda, ahol gitározós zene is volt nem csak gyomrozó basszus ciripeléssel. Például a nagyszínpadra az Editorshoz, ahol rengeteg brit nézte végig a birminghami zenekar fellépését. Nyilván, hiszen hazai csapat. Itt kell megjegyezni, hogy a Szigeten évről évre a franciákról, hollandokról meg az olaszokról beszél mindenki, ha a külföldi látogatókat hozzák szóba, az angolokról nem nagyon. Ez egész egyszerűen azért van, mert ők az Exitet választották a kelet-európai fesztiválok közül. Ha nem szerbül beszél itt valaki, akkor biztos, hogy angolul, és nem az akcentusos változatot. Szóval ezért is voltak olyan sokan Editorson, ők pedig meghálálták ezt.

Tom Smith és csapatát egyrészt azért lehet nagyon szeretni, mert eddigi három lemezüket kiváló, azonnal ható dalokkal tömték tele, amiknek a kiindulási alapja az ős R.E.M. mellett a Joy Divison posztpunkja, a vége pedig a Coldplay. Igen, a Coldplay, mert nem elég, hogy az énekes az Exiten kiköpött úgy nézett ki, mint Chis Martin és a supernemes Papp Szabolcs szerelemgyermeke, de sokszor ugyanazokkal a manírokkal is dolgozik, mint a londoni kollégája, csak ő mellőzi a Martinra jellemző pátoszos giccset.

Másrészt Smith (Martinhoz hasonlóan) rendkívül jó frontember, az egész fellépés alatt képes lekötni az embert, annyira szuggesztív módon adja elő a dalokat, hogy mindent elhiszünk neki. Ehhez persze érdemes olykor a kivetítőt is nézni, mert messziről semmi nem látszik abból, mikor ül a zongoránál, és dülled a szeme az átéléstől. Smith a közönségnek játszik, soha nem magának. Hiába nem beszél állandóan hozzájuk, attól még figyel rájuk, pózol, grimaszol és természetesen énekel is. Elég csak megszólalnia mély hangján, azzal be is tölti a teret. Ezzel akár azt is írhattam volna, hogy az Editors Tom Smith szólózenekara, de hát hiába vannak az ember mögött rendkívül megbízható zenésztársak, ha a frontemberre figyel mindenki. Ettől függetlenül persze az Editors egy négytagú együttes, csak Smith az, aki eladja őket.

A zenekar jelenleg írja az új lemezét, így a koncert egy amolyan 15 számos best of show volt, amibe belecsempészték a szintipopos beütésű Two Hearted Spider című eddig kiadatlan dalt is, így a jól ismert számok mellett volt némi új íz is a koncerten. Engem amúgy már a hetediknek játszott The Racing Rats slágerükkel levettek a lábamról, úgyhogy onnantól kezdve már mindegy is volt.

A hosszú intróval induló M.I.A. fellépése nem is koncert volt, hanem egy furcsa, politikai töltetű performansz, sok csattogó effekttel, zajos szintivel rengeteg kiabálással, elektróval, hiphoppal és nagyon-nagyon sok kürttel. Utóbbit nem tudom miért kell ennyit nyomkodni, nem baj, Mathangi „Maya” Arulpragasam és társai csinálták rendesen.

M.I.A. egész zenei pályafutását átszövi a politika. A Sri Lanka-i felmenőkkel rendelkező angol hölgy minden szavával üzenni akar, még akkor is, ha sokak szerint hülyeségeket beszél, mikor a ködös nézeteit hangoztatja. Ettől függetlenül sokan imádják, és hát nem kell ahhoz elmélyülni a politikában, hogy legalább másfél órára harcias forradalmárnak higgyük magunkat a színpad előtt ugrálva.

A színpadkép egy nagy kivetítőből állt, amihez képest bal oldalt egy dobos, a jobbon a kütyüs csaj helyezkedett el, középen pedig Maya politikai szószéket idéző, kikapcsoló gombbal díszített pulpitusa éktelenkedd. A most éppen szőkére festett, forrónadrágja alatt lila hasleszorítós bugyit hordó Mayán kívül egy női és egy férfi MC, illetve egy fehérbőrű férfi táncos volt még általában a színpadon. Két szám alatt viszont egy rakás rajongó is felmehetett ugrálni az zenészek mellé, a legmeglepőbb húzás pedig az volt, mikor a második dalnál a színpad előtti árokból minden fotóst felzavartak a színpadra, hogy onnan fényképezhessenek kedvükre, aminek szintén lehetett valami politikai mondanivalója, de mindegy is, mert legalább jól nézett ki.

Valószínűleg az előadás performansz jellege miatt egy idő után mintha ritkító ollóval mentek volna át a tömegen, úgy eltűnt a sok ember. Pedig M.I.A. ezzel a csattogó, harcias zenéjével is le tudta kötni még azokat is, akinek fogalma sem volt ezelőtt a munkásságáról. Persze ehhez úgy kell hozzáállni, hogy ez egy alapvetően hiphop produkció, így nem lesznek nagy zenei elvárásai az embernek. Így viszont tényleg szórakoztató volt rázni magunkat a Galangra, nagyon keményen bólogatni a Born Free-re vagy gengszterként kalimpálni a Paper Planes híres pisztolylövéses refrénjére.

Koncert után a művésznő azonnal bevágódott a mikrobuszba, és indult volna el a helyszínről, ha nem állnak sokan az útjába. Maya viszont nem megszeppent kislányként, vagy arrogáns, elutasító sztárként viselkedett, hanem képes volt kiszállni a buszból fotózkodni az őt körülvevő sok rikoltozó emberrel. Igazi vezér, aki meglátogatja gerillacsapatát.