Alternatív valóság a Kosheennel

Valószínűleg a Ladytron lógott ki leginkább az idei Hegyalja fellépői közül. A multikulti elektropop zenekarnak nincs olyan slágere, ami átlépte volna az átlag magyar zenehallgató ingerküszöbét, ezért különösen veszélyes húzásnak tűnt odaengedni őket Tokajba, kitéve a már tíz éve magas színvonalon dolgozó együttest az előző nap még Slayerre hajat rázó közönség minden ellenszenvének. Ráadásul a két évvel ezelőtti voltos emlékeim szerint a Ladytron még csak nem is jó élőben, pedig ott nem egy nagyszínpadot kellett volna betöltetni. A vége az lett, hogy a koncerten tényleg iszonyatosan kevesen voltak, a napsütés is nehezebbé tette az alapesetben rideg távolságtartásra épülő zenét, de amúgy simán túlszárnyalta az emlékeimet.

A zenekartól még mindig kár lett volna hangszertörést várni. A két frontlány, Mira és Helen gyakorlatilag végigállta a koncertet, de az unalmassá váló robot-imázst jól ellensúlyozta a meglepően ötletesre sikerült vetítés. A tracklisttel nagyrészt biztosra mentek, a Playgirlön kívül az összes közönségkedvenc elhangzott – már amennyiben lehet ilyet mondani egy párszáz fős fesztiválkoncerten. A Destroy Everything You Touch-ról ismét kiderült, hogy egészen kivételes dal, aminek minden egyes hangjából süt, hogy egy kreatív csúcson lévő zenekarnak különösen ihletett pillanatában született.

Az egész tényleg tökéletes lehetett volna pár órával később, lehetőleg úgy, hogy kitiltják a környékről a sörösdobozzal kardozó fesztiválarcokat, akik épp a közelemben akartak egyéniségek lenni. Sajnos ezeket az elvárásokat magyar fesztivál nem fogja teljesíteni, mert a Ladytron errefelé nem főműsorszám (amúgy máshol sem az), a középiskolásoknak pedig valahol ki kell élvezni a négy napos kiugrót a szülői felügyeletből.

Ami érdekes, hogy a már ki tudja hanyadszorra erre járó brit Kosheen sem tűnt nagyszínpadra való zenekarnak, de szerencsére a Scooter után ismét kiderült, hogy alternatív valóságban élünk. Olyanban, ahol nem ciki a nonfiguratív tetoválás, a Prodigy garantálja minden fesztiválon a teltházat, a Scooter több embert hoz be, mint a Slayer, a Kosheennek pedig vannak rajongói.

A zenekar talán maga sem érti teljesen, hogy sikerülhetett három érdektelen lemezzel, 1-2 komolyabb sikert elérő slágerrel ennyi embert idecsődíteni táncolni, de hát a magyarországi állapotok azt mutatják, hogy mifelénk még mindig éreznek az emberek valami perverz vonzódást a drum&bass iránt, aminek ezért minden mutációját válogatás nélkül fogyasztják. A Kosheen tudatosan épít is erre, mivel a langyosvíz jellegű dalaik kötelező eljátszása és egy kis kihagyhatatlan dubstep után hatalmas ikszelgetést csináltattak a közönségükkel.

Az előadás amúgy professzionális, Sian Evans remek énekes, csak dalok nélkül nehéz jó koncertet csinálni. Ezzel néha sikerült elérni, hogy Pendulum-koncerten érezzem magamat. Ez azért rossz, mert én tavaly megfogadtam, hogy soha többé nem nézek meg egy percet sem a Pendulumból. És azt hiszem, most már a Kosheenból sem fogok.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!