Sötétben mindig könnyebb

A két zenekar közül egyértelműen az Interpolnak volt nehezebb dolga. Egészen egyszerűen azért, mert a New York-i együttes mindig inkább hangulatban utazott, mint dalokban, és az ő hangulatukat speciel nem egy még világos, szeles mezőre álmodták meg. Nem véletlen, hogy az Interpol zenéje még a magyar Cure- és Depeche Mode-klubok igen vastag falát is áttörte: ez a hangulat melankolikus, sötét, elég egyszerű érzelmi húrokon játszik. Amivel még nem lenne nagy baj, hiszen a popzene nagy része is ezt teszi, csak hát, ismételjük el, ezek az érzelmi húrok nem egy mezőn szólnak a legszebben.

Fotó: Barakonyi Szabolcs

Nem lehet véletlen, hogy ahogy az együttes koncertjének vége felé közeledve egyre sötétebb lett a Szigeten, úgy erősödött a színpadi produkció is. Nyilván a műfaj ősatyja, az Interpolra is érezhetően erős hatással levő Seress Rezső Joy Division sem lett volna akkora legenda, ha mindig csak fesztiválok főfellépőjének előzenekaraként játszhatnak. Paul Banks énekes hangjához, komorságához, félszeg mosolyához, a bársonyos-füstös fényekhez csak az este illik.

Nem minden a hangulat, és az Interpol sem kenheti csak külső tényezőkre, hogy a szerda esti koncert olyan volt, amilyen. Még ha igaz is, amit egy ismert magyar rockzenekar basszusgitárosa állított, és tényleg folyamatos technikai problémákkal küzdött a színpadon az együttes, ez akkor is egy kicsit kevés volt a 2000-es évek alternatív rockzenéjének egyik meghatározó zenekarától.

Az Interpolnak a slágereken (Evil, Slow Hands, Obstacle 1) kívül nem olyan erősek a dalai, hogy maguktól is működjenek. Ha az együttes nem tesz oda egy kis pluszt, koncertjük említett slágereken kívül eső része nem igazán tudja lekötni a nem elkötelezett rajongót. A gyengébbik első részben még unatkozni is bőven lehetett, és hiába volt elég a koncert vége ahhoz, hogy rossz szájíz ne maradjon, többhöz sajnos nem. Megbízható források szerint az Interpol nem is olyan régen még elsőrangú koncertzenekar volt, így csak remélni lehet, hogy egy rossz estét fogtak ki, nem pedig arról van szó, hogy Carlos Dengler basszusgitáros tavalyi kiválásával elveszett a varázs.

A főfellépő Pulpnál már nem lehet szó gyenge dalokról. Az ilyen-olyan formában 1978 óta létező együttes életműve bőven elég több koncertnyire is, a Common People-ről pedig talán nem túlzás azt állítani, hogy a kilencvenes évek 4-5 legmeghatározóbb dala közt a helye. A tetszhalott évek után a Szigetre másodszor is ellátogató Pulp koncertjeire így joggal megy az ember a lehető legmagasabb elvárásokkal. Lesznek szívesek slágerparádéval letépni a fejét.

A Pulp pedig nagyjából teljesítette is az elvárásokat, ami jelen esetben önfeledt szórakozást és kellemes nosztalgiázást jelentett. Időutazást a kilencvenes évek elejére, amikor valami hülye kitalálta, hogy a Pulpnak bármi köze van a Blur, az Oasis vagy a Radiohead együttesekhez, csak mert mindannyian angolok, és gitár van a kezükben. Elég fura 2011-ben hallgatni a rave-kultúráról valaha írt legjobb dalt (Sorted for E's & Wizz), amikor már nincs rave-kultúra, a megénekelt drogokat újabbakra cserélték a fiatalok, Jarvis Cocker pedig nem egy generáció hangja, hanem egy nagyon okos, nagyon tehetséges, nagyon szórakoztató középkorú férfi, aki mára majd' akkora kulturális közkincs lett Nagy-Britanniában, mint Stephen Fry. Furcsa, de cseppet sem kellemetlen.

A Mis-Shapes, a Disco 2000 és főleg a csodálatos Babies nem lettek attól gyengébb dalok, hogy ma már nem generációs himnuszok, illetve hát azok, csak a generáció közben felnőtt, és ma már ugyanúgy mosolyog a megénekelt szexuális frusztrációkon, mint a szerző Jarvis Cocker. Mert hogy a még Mick Jaggernél is kevésbé pocakosodó énekes-táncos-komikus nevet, az egészen biztos. A Pulp mindig is az ő zenekara volt, mára azonban tényleg háttérzenekarrá fokozódtak le. A sötétben teszik a dolgukat, míg Jarvis elől rázza magát és ujjára csavarja a közönséget.

A koncert egyetlen komoly hibája egyébként éppen ez az ujjra csavarás volt. Jarvis hazai pályán nyilván mindent megtehet, a közönség úgyis a tenyeréből eszik. Itt viszont az a néhány számos lassú blokk a This Is Hardcore környékén már egy kicsit sok volt. Ebben helyenként már zavaró volt az énekes túljátszott modorossága, a francia-mániás sztár kikacsintása a sanzon világára. A Pulpnak mindig is volt egy erős vendéglátós vonala, amiben a jó értelemben vett szórakoztatás fontosabb volt minden művészi manírnál, és a Szigeten adott koncertnek is jobbat tett, amikor az együttesnek – illetve hát Jarvisnak – ez az énje kerekedett felül.

Nincs abban semmi szégyen, ha egy együttes az évek múlásával dinoszaurusszá válik, hiszen ez a sors eleve csak egykor jó és fontos együtteseknek szokott kijutni. A Pulp is fontos volt úgy tíz-tizenöt éve, ma már inkább csak jók. Jarvis meg pláne.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!