Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMLeértékelt tinifilmzene
Isten látja lelkemet, én szeretni akartam a Good Charlotte-ot, az idei Nagyszínpad kevés számú keményebb zenét játszó zenekarainak egyikét. Drukkoltam nekik, hogy adjanak egy tökös bulit, a közönségbe beugráló énekessel, a keverőig csápoló közönséggel és így tovább, de csak laza délutáni pilinckázás lett a dologból. Ilyen egysíkú zenét is lehet pedig faszán játszani, az Airbourne vagy Danko Jones életműve is nagyjából három számból áll (egy lassabból, egy középtempósból meg egy ütemes, közönségénekeltetősből), amiket kicsit megvariálva, mindig más címmel adnak el, mégis üt minden verzió, a Good Charlotte esetében viszont nem, sőt.
Ilyen unalmas, egysíkú, lélektelen koncertet nagyon régen nem láttam már a Szigeten, pedig volt közönség is, és az évek óta szidott hangosításra sem lehetett panasz, szólt minden, mint az istennyila, kár, hogy ez a zenészeket annyira nem érdekelte. Lenyomták az összes nagy slágert, volt óóóóógatás, meg közönségénekeltetés minden harmadik számban, de csak egy rutinbuli volt ez, amolyan kötelező kör, amit le kellett tudni a lóvéért.
A zenéjük még az albumokon sem túl érdekes és izgalmas, újat nem hoztak a műfajba, amit jobb híján punk-rocknak nevez a szakma, pedig se a rockhoz, se a punkhoz nem áll közel, csak egyfajta slágergyár, aminek termékeit a békategóriás amerikai tinivígjátékok alá szokás keverni, akkor, amikor az iskola lúzerjéből tökös csávó válik, és fejest ugrik a medencébe a pomponlányok vezetője előtt. Ennél többet nem is ér a zenekar.
Rovataink a Facebookon