Nem vénnek való metál

2011.08.12. 11:59 Módosítva: 2011.08.12. 12:25
30 hozzászólás
Az Index fesztiválblogja

Az idei Szigeten a metált a susnyásba űzték a szervezők, egy sor műanyag budi és a tízezres tömeg szomjával hellyel-közzel eredményesen küzdő sörös pultok közé. Hol sátor állott, most nagyszínpad, kivetítővel, rendes fény- és hangtechnikával, tekintélyt parancsoló színpaddal, legalábbis első blikkre, mert a szerdai nyitónapon a Motörheadet elfújta a szél (nesze neked leghangosabb zenekar), a másodikon meg a Helloween bánhatta, hogy hangtechnikusuk nem ismerkedett hosszabban a keverőpulttal. A Judas Priest viszont olyat zúzott, hogy még mindig cseng a fülünk tőle.

Ólmot öntöttek a fülünkbe

A hétkor, tehát még jócskán világosban kezdő Helloween a nosztalgikusabb hangulatú metálosoknak mond többet, klasszikus német speedmetál zenekar, aminek a dobosa négy lábdobbal pakolt fel menten, mert ha fussa', akkor pakoljuk ki, ez olyan, mint a nőknél a műköröm meg a csalánszáj, értelme nem nagyon van, optikai tuningnak viszont bizonyos körökben elmegy. A tegnapi koncertet illetően túl sok értelme nem volt, mert hallani azt, hogy négy van, nem lehet, azt viszont simán el lehet érni vele, hogy egybefolyó, kásás zúgás legyen belőle - ha ez volt a cél, akkor csont nélkül átvitták a lécet.

Amit a dobra rápakoltak, azt gitároktól vették el a technikusok, az idült alkoholistára hajazó alapító tag, Michael Weikath és a leginkább svéd emósra emlékeztető Sascha Gerstner hiába birkózott a hangszerrel, csak a szólók alatt lehetett hallani, mit is csinálnak. Ez azért volt különösen nagy baj, mert Andi Deris énekes, akit mellesleg a Pink Cream 69-ban jobban szerettünk, mint a Helloweenben nem tudta a hátán elvinni a bulit, bár igyekezett böcsülettel. A pocsék hangzás a hangulatra is rátelepedett, pár termékmenedzser külsejű gyökér azzal szórakozott, hogy félig telt söröspoharakat hajigált a közönségbe.

A legnagyobb ováció a nagy klasszikusokat fogadta, a Future World vagy a Doctor Stein, de akár a Keeper of the Seven Keys-egyveleg megmozgatta a punnyadó, a keverőig közepesen tömötten álló közönséget, és amikor a dobos (aki mellesleg rettentő jól nyomta le a bulit)  sima rock alapokat hozott a kétlábdobos zúzás helyett, mintha jobban megélénkült volna mindenki. Ez volt az a koncert, amit egy kisebb helyen, mondjuk az A38-on vagy a Dürer kertben kurvára élveztem volna, ezen a színpadon viszont a parasztvakítás ellenére sem ütött kicsit sem.

Metálistenek a szado-mazo budoárban

A Judas Priestet a magyar szaksajtó előszeretettel emlegeti a rockzene dinoszauruszaként, de voltak ők már öregembermetálosok is, amire sajnos a legutóbbi bulijukon a PeCsa színpadán nem nagyon tudtak rácáfolni. Lassú, komótos buli volt, amin Scott Travis dobos csak azért nem aludt el, mert a kontrollból a folyamatosan üvöltött Rob Halford, aki a tegnapi bulin is elemében volt. Gyorsabb ugyan nem lett ez elmúlt pár évben (én sem lennék, ha tíz kiló vasat tennének rám bőrre szegecselve), és azokon a manírokon sem tud változtatni, amiket az elmúlt 42 évben magára szedett, de ezt a ránézésre 15 000-es tömeg cseppet sem bánta, sőt.

Halford ritka szuggesztív színpadi figura, ami nem is árt ebbe a zenekarba, mert Ian Hill bőgős az elmúlt fé évszázadot a basszus-ládák előtt tíz centivel a színpadra szigszalagozva töltötte, előre akkor sem megy, ha rugdossák, Glenn Tipton gitáros meg már nem az a fürge zerge, mint a Screaming for Vengeance turnéján, 1983-ban.

Az új gitáros (Richie Faulkner) viszont kellemes meglepetést okozott, először azzal, hogy a Judas-tól dizájnidegen Gibson Les Paul-on nyomatta (előkerült egy Flying-V is azért), és ugyan fizimiskára (és korra) KK Downing fia is lehetne, sőt, a zenekarból idén áprilisban távozott gitáros fémmel kivert bőrruháját is megörökölte, de Downing szólóit nem lemásolta, hanem átértelmezte, amitől valahogy frissebbek lettek az olyan régi számok is, mint a Sentinel, amit az 1984-es Defenders of the Faith-ről rángattak elő.

A koncert kifejezetten jól szólt, ami a Helloween után mindenképpen megnyugvást jelentett, ezek szerint nem feltétlenül a cájggal volt baj, hanem a hozzáértéssel. Ami pedig a setlistet és magát a produkciót illeti, a Judas Priest ezt a bulit saját koncertnek tudta be, és a színpadra felpakoltak minden olyan kelléket, amitől az szándékuk szerint minden bizonnyal pokolra, a végeredményt látva azonban inkább egy tágas szado-mazo klubra emlékeztetett, vörös posztóval és láncokkal mindenütt.

A külsőhöz jól passzolt a zenekar szinte teljes életművét felölelő setlist, amiben az első, 1974-ben megjelentetett Rocka Rolláról is játszottak egy közepesen jó nótát, de volt Green Manalishi (With the Two-pronged Crown) is, sőt, elnoymták a Diamonds and Rustot, amiért külön hálás vagyok, mert az egyik kedvenc számom.

Kötelező körei a Judas Priest-nek is vannak, ahogy a Motörhead nem ad koncertet az Overkill vagy az Ace of Spades nélkül, Halfordék sem hagyhatták ki a Breaking the Law-t, a Painkillert vagy a Hell Bent for Leathert, és ez így van jól, kellenek a klasszikus metálhimnuszok minden korosztálynak.

A Breaking the Law-t Halford nem is énekelte, mert minek, a közönség úgyis tudta a szöveget az utolsó betűig, meg így nem kell a szám végén sikoltozni - mert az is hozzátartozik a tegnapi estéhez, hogy a magasakkal már nehezen birkózik meg az idén 59 éves kopasz énekes, a Painkillerben gyanítom, hogy nem ő, hanem a technika sikoltozott folyamatosan.

A fesztiváloktól szokatlan, több, mint kétórás játékidőt (a Korn annak idején nagy morogva nyomott 74 percet a Nagyszínpadon, főzenekarként) a közönség hálás és szűnni nem akaró üvöltözéssel fogadta, és igen, mi is kiabáltuk, hogy breakingthelaw, már hogy a fenébe' ne tettük volna. Ilyen koncertből kéne több, ma este a Deftones talán megismétli a bravúrt.



  • Hírek
  • Bankszámla