A mikrofonállvány fájdalma

2011.08.15. 11:49
7 hozzászólás

Az ohiói gyökerű, de New Yorkban működő The National először járt Magyarországon, tehát biztosan ki lehet jelenteni, hogy eddigi legjobb itthoni koncertjüket adták vasárnap a Szigeten. Meg az eddigi legrosszabbat is. Az igazság pedig valahol a kettő között van (ősszel láttam őket Londonban, ott tapasztaltam, hogy tudnak ők ennél sokkal jobbat).

Igaz, elég hálátlan feladat egy fesztivál utolsó napján, még tűző napsütésben fellépni; sokan ilyenkor már otthon töltőre rakják magukat, hiszen hétfőn munka, a tömeg ennek megfelelően kicsi, az érdeklődés szórványos. A nagyszínpad egyébként is lötyög a zenekaron, fúvósszekció ide vagy oda. Ahhoz a borongósan elegáns (vagy elegánsan borongós) értelmiségi pophoz, amit játszanak, sötétebb és intimebb helyszín illene.

Ráadásul a frontember, Matt Berninger manírjait is emészteni kell kicsit. Sokszor hátat fordít a közönségnek, a mikrofont néha túlságosan eltartja a szájától (mintha nem volna amúgy is halk a hangosítás), a mikrofonállvány pedig neki mankó, ami segít talpon maradni ebben a bánattal teli világban, és ami majdnem derékszögbe görbül a koncert végére. Engem néhány szám után nagyon szórakoztatott, ahogy Berninger szárnyaszegett madárként verdesett a színpadon, a végefelé pedig már teljesen hipnotizált a karizmája, de ismerek olyan National-rajongót, akit idegesített, amit a frontember művelt.

A koncert igazi baja mégis az, hogy nincs igazán íve. Főleg a Boxerről és a High Violetről játszanak (három dal az Alligatorról is becsúszik), de nem sejlik fel koncepció a sorrendben. Amikor a nehézkesen induló koncert úgy fél óra után, a Squalor Victoria környékén kezd felpörögni, előveszik az Afraid of Everyone-t, a valaha készült legszomorúbb dalok egyikét. Ez a hullámzás végig megmarad, a setlist dühös ordítások és végtelen szomorúság között pattog ide-oda.

A zenészek egyébként tisztességesen hozzák, amit kell, a fúvósok sokat hozzátesznek az élményhez, akárcsak a lemezeken. A Dessner-tesók és a Devendorf-tesók is szépen, pontosan játszanak, csak az alulhangosított mikrofonjaikkal szenvednek néha. Mégis ritkán lépnek elő a háttérből, a koncert Berninger félelmeiről és fájdalmairól szól.

A végére aztán valahogy jobban összeáll az egész, a Mr. Novemberre már felnőnek a nagyszínpadhoz, a Fake Empire-nél jól jön ki a közönségénekeltetés. Berninger többször kedvet kap, hogy lemenjen a tömeghez, és a manírjai is természetesebbé válnak – mindent elmond, hogy az elején még üvegpohárból issza a bort, a végén már műanyagból. Aztán amikor eléggé felspannolt már a közönség egy jó koncerthez, lejár a műsoridő, a zenekar hirtelen és ráadás nélkül megy le a színpadról.

A lehetőségekhez képest nem rossz, amit a The National adott, de ezt a produkciót nem fogjuk évek múlva emlegetni (de még hónapok múlva sem). Viszont bármikor megnézném őket újra, ha önálló koncertet adnának valamikor a városban.