Büszkék lehetünk Bartókra – The National-interjú

2011.08.15. 17:21
2 hozzászólás

A sziget kora esti sávjában lépett fel szikrázó napsütésben az amerikai The National, ami nem éppen a legideálisabb környezet volt a szomorkodós zenét játszó csapat számára. A koncert előtt beszélgettünk pár percet Bryce Dessner gitárossal.

A High Violet lemezetek megjelenése előtt sok dalotokat mutattátok meg koncerten. Nem zavar ilyenkor titeket, hogy a közönség a Youtube-nak köszönhetően már sokkal hamarabb megtanulja az élő verziót?

Csak akkor van gond, ha utána még változtatunk rajta. Volt olyan, hogy néhol például változott a szöveg, és jöttek olyan kommentek, hogy az eredetit jobban szerették. Erre most már odafigyelünk és csak olyan új dalokat mutatunk meg, amik már teljesen véglegesek. Ugyanakkor ez egy nagyon jó módja annak, hogy a közönségünk érdeklődését fenntartsuk, és mindig adjunk nekik valami újat.

Sokat dolgozol kortárs komolyzenei szerzőkkel, mennyire más a komolyzenei színtér mint a pop-rock világa?

Kicsit hasonlít a miénkre. Ők most kezdenek szerintem erősödni, és bár egy kicsit underground mozgalom szerű jellege van kintről nézve, de rengeteg dolgot csinálnak, és egyre nagyobb a hallgatóságuk is. Ami nekem kimondottan tetszik, hogy ez a világ nincs elüzletisedve, így nagyon érdekes és meglepő projektek tudnak létrejönni. Ha párhuzamot szeretnék vonni, akkor kicsit olyan az egész, mint az experimentális pop-rock világa. Rengeteg tehetséges kortárs komolyzenész van, akik megérdemelnék, hogy sokkal nagyobb figyelmet kapjanak. Ott van például Steve Reich, akiről valószínűleg kevesen hallottak, pedig ő minimalista zene egyik úttörője, de sorolhatnám. Érdekes élmény, és nagyon jó tapasztalat együtt dolgozni ilyen tehetségekkel, és megtisztelő az, amikor ilyen tehetségek mondják, hogy igen, tudják, hogy van egy olyan zenekar, hogy National. Illetve ha már komolyzene, akkor mindenképpen említsük meg Bartókot, aki a kortárs komolyzene vitathatatlanul egyik, ha nem a legnagyobb alakja volt. Büszkék lehettek rá, nagyon tisztelem a munkásságát, bárcsak valaha lett volna rá esélyem, hogy találkozzunk.

Rengeteg emberrel dolgozol együtt, a National kapcsán is, kicsit olyan érzésem van, hogy bárkit megkérsz, hogy dolgozzatok együtt, az azonnal igent mond. Mi a titkod, mivel győzöd meg őket?

Először össze kell velük barátkozni. Ha már megvan, és tényleg jóban vagytok, akkor nem fog nemet mondani. De a viccet félretéve tényleg úgy alakult, hogy mindig a barátainkat kértük fel az együttműködésre, például Sufjan Stevens is régóta a barátunk, úgyhogy teljesen természetes volt, hogy zenéljünk is együtt. Arra viszont még nem volt példa, és nem is tervezzük, hogy úgy dolgozzunk együtt valakivel, hogy nem ismertük előtte, csak felhívjuk, vagy felhívom, hogy van-e kedve velünk zenélgetni. Ez szerintem nem természetes munkafolyamat.

A választások idején teljes mellszélességgel Obamát támogattátok. Beváltotta a hozzá fűzött reményeket?

Obama egy jó ember szerintem, és legalább megpróbált valamit, csak túl gyenge volt bizonyos kérdésekben. Most egyáltalán nem vagyok optimista, pedig nagyon sok jó dolgot csinált, amit az emberek fel sem fognak igazán, gondolok itt például az egészségügyi rendszer reformjára, vagy néhány törvényhozási változásra. Nagyon sok jó elképzelése van, és azt hiszem ő az egyetlen elnökjelölt, aki valaha is a támogatásomat fogja élvezni. Szomorú, de tény, hogy az amerikaiak politikai szempontból nagyon elbaszott népség.

Kapott a zenekar negatív kritikákat, amiért odaállt az egyik oldal mellé?

Nem hiszem, hogy sokan eltávolodtak tőlünk amiatt, hogy kinyilatkoztattuk, hogy melyik politikus értékrendjével, és ötleteivel értünk egyet. Ráadásul Ohio, ahol mi lakunk nagyon fontos környék, így nem is volt kérdés, hogy támogassuk azt, amivel mi is egyet értünk.

Sokan sorolnak titeket is a brit indie kategóriába, amerikaiként milyen érzés ez nektek?

Pont ettől lógunk ki a brit indie kategóriából, hogy amerikaiak vagyunk, és a zenénk is sok amerikai motívumot hordoz magában. Szerintem a brit elemek az a dobtechnikában, és a sötét szövegvilágban vannak jelen. Viszont ezen felül az egész zenekar szereti az amerikai zenét, mind Bob Dylanen nőttünk fel. Az első lemezen talán még féltünk ezt kimutatni, de ha sorban nézed a lemezeket egyre több olyan motívum jelenik meg amivel próbálunk kiszakadni ebből a brit vonalból. Előbb fogunk inkább valamiféle mississippis vonal felé orientálódni, minthogy lekoppintsuk a Rolling Stonest.

A zenekarban két testvérpár játszik, és van szegény Matt egyedül énekesként. Mennyire nyomjátok őt el?

Valójában az ő testvérét is bevettük már. A kis csapatunk része, aki segít nekünk, szóval egy szava sem lehet már. Egyébként mindig testvérként kezelte mindkét páros, szóval sosem érezte magát egyedül.