Floridai mocsárvidék a Balatonnál

2012.05.28. 16:24 Módosítva: 2012.05.28. 19:31
Az Index fesztiválblogja
554719 392403974145568 1089527610 n

Egyedül elmenni egy vidéki fesztiválra kifejezetten kalandosan hangzik, pláne ha célállomás a közismerten a legolcsóbb Pannónia Fesztivál, amely idén Várpalotáról Szántódpusztára költözött és számos neves, de legalábbis ismert külföldi előadóval is bővítette a fellépőinek névsorát. Azonban a helyszínváltás okozta szervezési káosz és az első nap lezúduló hatalmas vihar miatt a Pafe mégsem lett olyan, amilyet egy fesztiválszezon nyitó bulitól várnánk.

Viszonylag gyakorlott fesztiválozónak tartom maga, de eddig sehogyan se bírtam magam rávenni, hogy lemenjek Várpalotára. Ezeket a magyar zenekarokat szinte bármikor láthatom Budapesten is, és az ismerőseim sem erőltettek soha egy ehhez hasonló túrára. Idén viszont a szervezők dobtak egy nagyot, és az erős külföldi hiphop felhozatal mellett Flo Rida személyében még egy igazi világsztárt is hoztak, amellyel már sikerült felkelteni legalább az én érdeklődésemet. Mondjuk a Megasztárban is playbackelt egy sort, de az mégsem ugyanaz.

„Vágod, ezek lehívták Flo Ridát, geci!” – így indult beszélgetésem a kelenföldi állomáson megismert melegítőgatya-vietnámi papucs kombóban feszítő, szintén a Paféra tartó úriemberrel, majd igenlő válaszom után folytatta: „Hát, de bazdmeg akkor lesz Prosectura-koncert is, nem is értem őket.” – hozott zavarba egyből a stílusváltással, majd mintha ez valami jel lett volna, utóbbi zenekar rajongóinak kolóniájába ütköztem bele a peronon. Annyira bepánikoltam, hogy már a vagonban eltarhálják a teljes étel, ital és dohánykészletemet, hogy zavaromban egy korábbi vonatra szálltam, ezzel legalább lerázva prosecturás cimboránkat és sorstársait.

A nyugalom egészen a székesfehérvári átszállásig tartott, ahol a Paféhoz való szociális akklimatizálódást a vagonunkba betóduló rakás 15 és 20 év körüli punk jelentette. Hangosabbak az átlagnál, ráaádsul a torkaszakadt, artikulálatlan harci üvöltésből legfeljebb egy PICSA- vagy Rózsaszín Pitbull-szöveget tudtam csak felismerni. A stíluskavalkád mellesleg náluk is adott volt: „Fú, imádom ezt a számot.” – így az egyik – „Ja, Copy Con elég király.” – így a másik – „Ez Ladánybene, testvérem.” – jött a helyreigazítás, amit egyből az együtténeklés követett – „A raszta szív, a raszta szív örökké dobog” – ordították, mint a fába szorult Bob Marley, miközben a másik ülésen kiderült, hogy a két tinipunknak ugyanolyan nevű (Detox) háziállata van, csak az egyiknek ez kutyában, a másiknap pedig patkányban testesül meg. Ezután a különböző üdítőkkel összekevert kannásbor hatására már kissé elcsendesültek és onnantól már viszonylagos nyugalomban értünk a fesztivál előtti területre, ahol elkezdődött az igazi kálvária.

Egy a vonaton megismert srác szerint az első nap mindig kaotikus a Pannónia Fesztiválon. Emiatt ő sem lepődött meg nagyon, hogy a beléptetésnél jó másfél-két órás sor alakult ki az egyetlen ilyen funkcióra beüzemelt bódénál. Előfordul az ilyen, ezért részemről egy rossz szó sem hagyta el a számat, csak rémüldöztem, ahogy az elővételes sor számára fenntartott balesetveszélyes sártengeren evickélnek át az emberek, majd az eső is szakadni kezdett mindenki örömére. Jegyátvétel után azonban minden felgyorsult, így jött a sátorállítás, majd az értékmegőrző. Illetve jött volna. Az ugyanis nem volt, némi kérdezősködés után is csak azt ígérték, hogy majd lesz, így értékeimet, némileg félve, egy ki tudja milyen funkciót ellátó épületben hagyva indultam most már tényleg fesztiválozni. Ahol jött a következő akadály.

Idén ugyanis a Pafén is bevezették a szigetes fesztiválokról ismert kártyás megoldást. Viszont amíg a Volton vagy a Szigeten minden sarkon talált az ember kártyafeltöltőt, itt mindössze egy árva bódé jelentette a pénzköltés Mekkáját, ahol természetesen a bejutáshoz hasonló, hosszú sor fogadott. Egy segítőkész lánynak köszönhetően sikerült megtudni, hogy délután kettőig még áram se volt a helyszínen, ezért van a nagy káosz, vonatos cimborám pedig elkapott egy beszélgetést a jegybódénál, ahol arról diskuráltak, hogy a katasztrófa-védelmisek kis híján lefújták az egész bulit. A helyzetet a hirtelen lezúduló, szökőárszerű eső oldotta meg, így ha még teljesen nedvesen is, de végre rakhattunk pénzt a műanyag kártyánkra, ezzel megkezdve végre a rendes fesztiváléletet.

Az időjárás azonban nem volt túl kegyes hozzánk és kezdtük érteni miért is volt szó arról, hogy lefújják az egész bulit. Dobhártyaszaggató menydörgések és soha el nem álló esőzés volt végig, nem egyszer csapott le a villám olyan közel, hogy egy pillanatra az erős fénytől semmit sem láttunk. Az irgalmatlan állapotokon az sem segített, hogy a helyszín nagy része egyáltalán nem volt kivilágítva. A nagyszínpad és környékén illetve a főbejáraton kívül sehol semmilyen fényt nem biztosítottak a szervezők, ezzel komolyan veszélyeztetve a szórakozni vágyók testi épségét, akiknek nagy része nem csak az esőtől volt elázva. Addigra már mindent beterített a sár és az egyetlen lehetőség arra, hogy lássuk merre és hova lépünk az volt, ha megvártuk, amíg nagyot villámlott. El lehet képzelni azt a groteszk helyzetet, hogy a néhol 20-30 centis pocsolyákat kerülgetve egy kis villámért imádkozunk.

Szó sincs róla, az esőzés okozta dagonyázás minden fesztiválon előfordul, erről a természeten kívül senki sem tehet. Viszont arról már sokkal inkább, hogy egyedül a hotdogos elé pakoltak le pár raklapot, hogy az ott keletkezett Kis-Balaton ellenére is vásárolhassanak a vendégek. A szervezők továbbra sem tudtak semmiben sem a segítségünkre lenni, egyedül a cigarettapultos lányoktól sikerült némi hasznos információt nyerni arról, még is mi merre van, mert a programfüzetben található térképből semmi nem derült ki.

Így sikerült elkapni teljesen véletlenül Deák Bill Gyula koncertjének a végét, ahol aztán egy Fradi-sállal törölte meg vizes arcát és köszöntötte elhunyt barátait, köztük Simon Tibort és Albert Flóriánt. Utólag aztán kiderült, hogy az együttes autója alig tudott kijutni a helyszínről, mert a sártenger miatt elakadt a jármű és a fesztiválozóknak kellett megtolni, de olyat is hallottunk, hogy egy markológéppel próbálkoztak a mentésben.

Az első nap egyébként se volt túl szerencsés a fellépő zenekaroknak. Óriási csúszások és szervezői impotencia jellemezte a fellépéseket, egyes zenekarok elmondása szerint se áram, se rendezői segítség nem jutott a délután fellépő együtteseknek. A hatalmas csúszások miatt a negyed kettőre meghirdetett Onyx még sehol se volt, sőt éjfél után az egész hiphop sátor az ürességtől kongott. Mint kiderült, az Onyx egyik rappere el sem jött, mivel édesanyja hirtelen elhunyt, de még a backstage-ben se lehetett őket látni három óra magasságában, ezért olyan fél négy körül, betegre ázva, csontig fagyva, térdig sárosan elindultam, hogy kipihenjem az első nap borzalmait.

Tankcsapda a aPafén
Tankcsapda a aPafén

Másnapra már rendeződtek a viszonyok és végre a nap is kisütött. Megnyíltak a kártyafeltöltők, összeraktak végre egy telefontöltő bódét is, de az a bizonyos értékmegőrző például soha nem épült meg. A fesztiválozókkal ismerkedve feltűnt, hogy nagyon kevesen beszéltek arról, hogy azért jönnek a Paféra, mert olcsó lenne. Inkább említették kedvenc zenekaraikat, amelyeket a környékükön csak ritkán látnak. A többség nem a fővárosból érkezett, emiatt valamennyire sikerült megértenem, miért lelkesednek egyesek egy The Grenma- vagy Brains-koncert hallatán. A pestiek el vannak kényeztetve bulikkal, ott nem számít nagy eseménynek, ha mondjuk a PASO fellép valahol, viszont egy borsodinak vagy zalainak óriási élményt jelent, hogy a feléjük évente egyszer-kétszer, (esetleg soha el nem) látogató zenekarok itt egymás után lépnek fel, és az említett Brains, vagy a Vad Fruttik egyszerűen eseménynek számítanak. Az itt fesztiválozóknak tényleg hatalmas élményt jelent, ha elkapják a Depresszió dobverőjét és nem foglalkoznak olyan apróságokkal, hogy minden rohad a dzsuvától, először csak jéghideg aztán már semmilyen víz sincs a zuhanyzókban, vagy bármikor beléjük vághat a villám a dombtetőn. A rendezők pedig legalább ilyen kedvesek végig, még akkor is, ha 50-ből 49-nek tényleg fogalma sincs arról mi merre található, ahogy konkrétan találkoztam olyannal is, aki tőlem kérdezte merre találja a hátsó bejáratot.

Az egész fesztiválból egyébként egy koncertet érdemes külön is kiemelni, ami nem más, mint Flo Rida aznapi második magyarországi fellépése, de mindenképpen az első, amelyiket élőben nézhetett meg a nagyérdemű. Az este 11-re beharangozott bulira hatalmas tömeg gyűlt össze, majd ötven perc késés után, nagy lazán megjelent Flo Rida DJ-je egy laptoppal és végre sikerült valami zenét varázsolnia az embereknek. Innentől egy 25 perces dubstep szakasz következett Skrillexszel és társaival. Külön kiemelném a színpad két oldalán elhelyezett kivetítőn dolgozó képvágót, aki mintha epilepsziás rohamot kapott volna a durva basszusoktól és annyira össze-vissza váltogatta a képeket rosszabbnál rosszabb átúszásokkal és trükkökkel, mintha rákönyökölt volna a random gombra a kontrolprogram effekjei között. A DJ az utolsó 5-10 percben gyorsan ledarálta a Rádió 1 mai slágereinek hetven százalékát is és az első négynegyedes hangokra a mellettem álló izompólós fiatalok úgy tomboltak, mintha maga Carl Cox zenélne nekik. Flo Rida dumálós cimborája negyed egykor keveredett a színpadra, majd maga a mester is tiszteletét tette így, majdnem másfél órás késéssel. De akkor viszont minden elszabadult.

Flo Rida és a rajongók
Flo Rida és a rajongók

Meg voltam arról győződve, hogy ez egy iszonyatosan gyenge hakni lesz a koncert, de óriásit tévedtem. A közönség legnagyobb örömére a '85-es Dead or Alive-feldolgozással, vagyis a Right Rounddal kezdett, onnantól pedig végig extázisban tartotta a néhol szabály szerint visító közönségét. A fellépés amolyan félig playback, félig élő előadás volt és ezt nem is nagyon lehetett volna másképp megoldani. Flo Rida legismertebb szerzeményeinek nagy része valamiféle kollaboráció, márpedig a közönség ezekért a dalokért jött. A dalokra Flo Rida szövegelt a saját részeinél, a többire pedig társa és a Megasztárban látott lila hajú csaj énekelt vagy rappelt. Nem volt kivagyiskodás a bazi nagy mikrofonállványtól eltekintve, Flo Rida tényleg úgy tűnt, élvezi, hogy itt lehet. Folyamatosan kereste a kontaktust a közönséggel, akik viszont túl sokat nem értettek angolul, ezért csak akkor reagáltak valamit, ha a színpadon valaki felemelte a hangját jelezvén, üvöltsetek már marhák. A koncert felétől félmeztelenül bulizó popsztár végül még a cipőit is levette, majd miután aláírta még a tömegbe is kidobta (na ja, ingyen adja neki a Nike). Szántódpusztát persze szimplán lebudapestezte de ennél is nagyobb rejtély, hogy egy szabadtéri bulin miért mondják el többször is, hogy „Flo Rida is in da building”.

A másfél órás produkciót aztán egy picit elrontotta azzal, hogy a már egyszer hallott Whistle című dallal zárt, de azért senkinek sem volt hiányérzete.

A borzasztó kezdés ellenére egyébként igenis van létjogosultsága a Pannónia Fesztiválnak. A hiphop sátor így utólag nem tűnt telitalálatnak, a népszerű magyarokat leszámítva nagyon sokszor csak egy maréknyi embert láttam például Afu-Ra vagy Deadly Hunta koncertjén, de az Onyxot is döbbenetes érdektelenség fogadta. Ebből elég egyértelműen látszik, hogy a Pafe közönsége jobban szereti a megszokott magyar előadóit és nem kell nekik annál nagyobb ajándék, mint hogy a Tankcsapda csak a régi számait játssza a nagyszínpadon.



  • Hírek
  • Bankszámla