Minek annyit civilkedni a fesztiválon?

A szigorúan a csapatásra koncentráló Balaton Soundot kivéve a fesztiválok sok kulturális eseménnyel készülnek, csak éppen a legtöbbször a koncertek és partik elhomályosítják ezek fontosságát. Vagy ez csak az egyszeri kultursznob siráma, és a civil falu nem más, mint a másnaposok menedékhelye és az értelmetlen repiajándékok lelőhelye? Amikor harmincöt fokban felbaktattunk a szikkadt dűlőn a Volt fesztivál civil sorához, az első transzparensek láttán rögtön el is bizonytalanodtunk a „civil” valódi jelentésével kapcsolatban.

Fotó: Galambos Máté

A fogalom a rendszerváltással vált a közélet egyik slágerszavává, mert szemben állt mindennel, ami a csúnya és gonosz „politikához” tartozik. A civil egyet jelentett mindazzal, ami – csodálatos természeti metaforák! – alulról hajt ki, ami spontán szökken szárba. Ami demokratikus. Azt most hagyjuk, hogy a „politikai”-val szembeállított „civil” ideálja mennyi igazságot tartalmaz, a lényeg az egészből, hogy a civilekhez kötődő pozitív képzetekre mára felfigyeltek a vállalatok, a közintézmények és persze a politika is. Ezért a Volton is a legflancosabb sátrak természetesen valami vállalat vagy állami intézmény logója alatt várták a rehidratálásra vágyó fesztiválozókat. Hajtás után gyanakszunk az államra és kitöltünk néhány tesztet!

A vállalati szereplők jelenléte piaci szempontból tökéletesen érthető, nekik jelen/jövő fogyasztóit érdemes már süldő fesztiváljunkie korukban megpuhítani egy vicces partykellékkel. Az ügyfélcsalogatás mellett pedig az is fontos szempont, hogy a jófejség és profit kéz a kézben járnak, ma már esélye sem lenne a piacon egy neoliberális Dagobert bácsinak. A cégeknél sokkal de sokkal idegesítőbb az állami szervek és állami vállalatok aktív jelenléte. Ugye ma már minden intézmény próbálja azt mutatni, hogy ő milyen demokratikus és átlátható, milyen közel van a Polgárokhoz. Ez egy nagyon dicséretes tendencia, de van benne egy apró bökkenő: egyetlen intézménynek sem kéne közpénzből mutatni a saját értékeit, az átláthatóságot, barátságosságot, hatékonyságot - azaz azt a teljesítményt, amiért az adóforintokat kiadjuk - optimális esetben a polgároknak kell felismerniük.

De a kétezres évek elejének kormányzati imázskampányai óta már megszokta a szemünk azt, hogy a különféle kormányzati szervek, minisztériumok, önkormányzatok, és egyéb csatolmányok nyaranta milliókból próbálják meggyőzni a fesztiválra látogató fiatalokat... miről is? A pontos célt soha nem sikerült megérteni. Mi szükség van arra, hogy az adófizetők pénzén próbáljanak néhány másnapos diákot rávenni a diákhitelre, mikor elvileg egy hitelfelvételnek nem az ott beszerezhető csillámtetkóról, hanem a felelős döntésről kéne szólnia? Hello, Jó Állam! És mi a fenének kell az Új Széchenyi Tervnek – ahogy azt már első nap is észrevételeztük – a kemping nevébe bevásárolnia magát?

És miért teszi nevetségessé magát a Magyar Nemzeti Bank olyan jófejkedéssel, mint hogy – idézem a prospektusból! – „az MNB-darts játékunkkal kipróbálhatod, hogyan lehet elérni egy nagy dobással az árstabilitást”? A pénz utoljára Gordon Gekko bankszámláján számított szexinek, és azt sem hinném, hogy ilyen akciókkal sikerülne egy generációt bevonzani a Közgazdaságtudományi Szemle előfizetői közé. Az MNB soha nem volt demokratikus - értsd: a néptől szorosabban függő - intézmény, tevékenysége az állampolgárokat csak közvetett módon érinti. Az elvont monetáris politika ilyen kevéssé elvont népszerűsítésére – a stabilitás jegyében sziesztázók közül a fesztivált követően biztos sokan kapják majd fel a fejüket egy kamatdöntő ülés hírére – az egyetlen értelmes magyarázat az lehet, hogy a kormányzati nyomás alatt sínylődő Simor András a bankjegysimogató verseny győztesei közül akarja kiválasztani utódját.

De a PR hatalma nem ért véget az MNB-jenga ledőlésével, itt volt például a Sopronkőhidai Fegyház és Börtön sátra. A rendőrök és honvédek fesztivál-kitelepülése alapvetően nem rossz ötlet. Elvégre a rendőrök azután tényleg közvetlen kapcsolatban állnak az emberekkel, és valahol biztos nem árt, ha egy huszonéves raszta nem csak akkor találkozik velük, amikor kiforgatják a zsebét az aluljáróban. És hiába élünk békés időket, azért arra is szükség van, hogy a katonák látványos bemutatókkal tartsák fenn a képességeikbe vetett bizalmat és a honvédelem ethoszát. Na de mit akart mondani a sopronkőhidai börtön a fiataloknak a felpróbálható rabruhákkal és a cella-alapú sátorral – nyugodtan terítsd a speedet Skrillexen, ha hozzánk kerülsz, tuti jól fogsz szórakozni?

Ugyanilyen érthetetlen volt néhány állami tulajdonú nagyvállalat „civil” jelenlétének célja is. A Magyar Villamos Művek a Volton például egy bazi nagy kamionnal hirdette az atomenergia előnyeit, ami nem is azért gázos (elnézést), mert nem szólnak mellette érvek, hanem azért, mert a paksi atomerőmű megingathatatlan monopolhelyzetben van. Vagy talán attól fél, hogy a fesztiválozók majd a temelíni atomerőműre kötik rá a mobiltöltőt?

Persze a Volton valódi civilek is akadtak, melyek változó sikerrel próbálták népszerűsíteni a maguk ügyét. Sajnos az irodalmi sátornál ottjártunkkor pont csődöt mondott a hangosítás, így azután a a kásás hang és rekkenő hőség elegyében a szervezők együtt kókadoztak a józanodókkal. De ha már kultúra, akkor egy fesztiválon mindig érdemes célba venni valamilyen vallásos sátrat. Idén a zsidó sátrat választottuk, ahol a fejkendője alól patakokat eresztő önkéntes hölgy néhány tesztet tolt elénk – egyébként a tesztek olyannyira bevett fogásai a civileknek, hogy ha az ember nem vigyáz, akkor húsz perc alatt szétnyerheti magát repiajándékokból, és utána egész este azon gondolkozhat, hová tegye a sok hülyeséget. A Jewish Meeting Pointban kapásból két tesztet is elénktoltak. Az egyik a világ menő zsidóiról szólt – nem is tudtam, hogy Pink is az –, illetve volt egy komolyabb hangvételű, amivel inkább a vallásismeretét tették próbára. Bibliaolvasó emberként simán megnyertem egy izraeli – a márkáját nem tudtam elolvasni – csokit, amit azután a Faith No More-on sikerült is homogén masszává turmixolni. A zsidó sátorban egyébként az is érdekelt minket, hogy az elmúlt hónapok botrányaiból érződik-e bármi is a Volton, de kiderült, hogy kivétel nélkül mindenki barátságosan és érdeklődve állt hozzájuk, amatőr baráthzsoltok állítólag csak a Sziget legendás 10 forintos rabbijával szoktak magvas világnézeti vitákba bocsátkozni.

És ha már belejöttünk a tesztkitöltésbe, akkor nem hagyhattuk ki az obligát "Ki tud többet az Unióról?" kérdéssort. Ezért betértünk az EURES-hez, melyről csak két, közepesen nehéz feladványt követően derült ki, hogy gyakorlatilag a fiatal és képzett magyar munkaerő Ausztriába való elcsábítására szerveződött. De Navracsics „Új Nemzedék” Tibor nyugodtan leveheti kezét a nemzeti vészcsengő gombjáról: az aktivisták szerint csak mintegy százan érdeklődtek náluk, ami azért jóval kisebb arány, mint ahányan a felmérések szerint el akarnak húzni az országból. Ellenben a kitöltött tesztek alapján az is kiderült, hogy a fiatalok meglepően jól tájékozottak az unióval kapcsolatban, egészen sokan tudták például, ki az Európai Központi Bank elnöke, vagy hogy mikor járt le a magyarok uniós munkavállalási moratóriuma. Sopronban járva egyébként is kissé árnyaltabban látja a nemzeti összetartozás kérdését, hiszen a jegykiadó automatáktól a burjánzó kertitörpékig, a régió ezerszer jobban hasonlít Burgenlandra, mint Szabolcsra, és azt is érezni, hogy a helyiek inkább mondanának le a Tiszántúlról, mint a gazdag osztrák nyugdíjasokról.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!