Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
A Skindred körülbelül úgy jár haza Magyarországra, mint a tegnap ugyanitt játszó Danko Jones: hirtelen meg sem tudnám mondani, hányszor játszottak már itthon. Ez persze egyáltalán nem baj, hiszen náluk is pont ugyanaz a helyzet, mint a kanadaiaknál: koncerten annyira szórakoztatóak, hogyha történetesen Budapestre tennék át a székhelyüket, és havonta-kéthavonta játszanának egy koncertet mondjuk a Dürer kertben, akkor jó eséllyel igen sokaknak lenne kötelező program a soron következő Skindred-fellépés.
A Danko Jones faék-egyszerűségű rock 'n' rolljával szemben a Skindred ráadásul olyan pokoli katyvaszt zúdít az emberre, hogy először csak kapkodjuk a fejünket, hiszen a zenekarban először is egy hallhatóan Faith No More-on és Rage Against The Machine-en szocializálódott ritmusszekció játszik, egy olyan gitárossal, aki láthatóan fetisisztaként gyűjti az elmebeteg hangokat produkáló pedálokat, az egészre a koronát pedig egy örökmozgó, rasztás, fekete énekes teszi fel, aki – legyenek bármilyen szürke fazonok a zenésztársai – egymaga képes belakni még egy olyan tekintélyes színpadot is, mint a Hegyalján a Pepsi Nagyszínpad.
A rasztás fekete embert Benji Webbének hívják, és amellett, hogy hihetetlenül sokféle énekhang lakik a testében – beszívott-belassult raggázásból gond nélkül vált át bélből képzett bömbölésre, miközben mögötte a zenekar belebólint egy húsos gitártémába – valahol mélyen az agyába éghetett az Acéllövedék című Stanley Kubrick-film ikonikus kiképzőfigurája, Hartmann őrmester minden mozdulata is. A rendkívül indokolatlanul felöltözött Webbe – messziről aranyszínűnek látszó bőrjakót és fél fejet takaró Terminátor-napszemüveget képzeljünk el egy kicsit elhízott rasztafárin – ugyanis legalább annyit edukálja a közönséget koncert közben, mint a film első felében az őrmester a kopaszokat: körülbelül az első negyedórában már a negyedik-ötödik felszólítást kaptuk, hogy énekeljünk, üvöltsünk, de ez lószar, hangosabban, ez az, akkor most ugorjon mindenki. Ez még akkor is kicsit fárasztó volt, ha békaügetésig szerencsére nem jutott el a derék frontember, bár ha kipróbálja, valószínűleg még azt is megcsinálja az egyébként az idei Hegyaljához szokatlanul nagy számban összesereglett rajongótábor.
Ez persze csekély negatívum, amikor a Star Wars-filmzenére bevonuló zenekartól az ember megkapja az arcába a komplett Skindred-besztofot, (bár emlékeim szerint a Set It Off pont kimaradt, de ha mégsem, akkor ezt kommentben kérném jelezni); ezeknek a daloknak pedig az a közös nevezőjük, hogy hiába merítenek ezerféle műfajból, mindegyikbe sikerült belepakolni egy olyan bestiálisan nagy refrént, amit elég csak egyszer meghallani, és a következőnél már boldogan engedelmeskedik mindenki Webbe őrmester parancsainak. A partisátorból ismét átszűrődő veretésre ők egy dubstepes-elektrós intermezzóval válaszoltak a ráadás előtt, percekig kajánul döngetve a vobbla-vobbla-ütemeket a döbbent közönség arcába, a koronát viszont nyilvánvalóan azzal tették fel az egész koncertre, hogy a Slayer Raining Bloodjának az elejét is eljátszották, biztos azért, mert valaki megsúgta nekik, hogy tavaly ez kimaradt. Csak ismételni tudom magam: kéthavonta egy Skindred-koncert, és kicsivel elviselhetőbb lenne a világ.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon