Nincs értelme még jobban berúgni

Rockzenészeket kísérgetni igen hálás feladatnak tűnik a laikusoknak: közel lehet kerülni a bálványokhoz, kicsit ránk is jut a dicsfényből, a haverok meg irigykedve nézik, ahogy a színpad mögött ölelkezünk a Híres Emberrel. Ez, mármint az ölelkezés pedig nem a haverkodásról szól, hanem arról, hogy az ember igyekszik nem összeesni a hullarészeg zenészember súlya alatt, miközben feltűnés nélkül vonszolja a turnébuszhoz hajnali kettőkor, hogy húzzon már végre el a szállodába aludni.

Punkosan

A kísérő/tolmács/mindenes átlagos napjának 90 százalékát a semmittevés tölti ki. Ül, áll, csikkről gyújt rá, és azt várja, mikor kér valamelyik pártfogoltja kismacska alakú jégkockát vagy műfogsorragasztót, esetleg két cowboykalapos kurvát nagy csöccsel. Ha azonban egy olyan zenekar mellé kerülünk, mint mondjuk a The Real McKenzies, akkor menten sokkal jobb a helyzet.

Az ökölszabály azt mondja, minél punkosabb egy zenekar, annál jobb fejek a zenészei, ezen a skálán Ákos neve mellett a szopóroller ikon állna, a kanadai kelta punkokat viszont egy bazinagy mosolygós napocska képviselné. A debreceni Campus fesztivál eddigi legjobb koncertjét csütörtök este adó zenekart egy napon át kísérgettük, és azóta is vigyorgunk.

A kanadaiak (na jó, most éppen egy spanyol és egy amerikai is van a zenekarban) valamikor délután érkeztek meg nagyerdei szállásukra. A korai szocreál jegyeit markánsan magán hordozó épületben éppen valami családi találkozót rendezhettek, sok nejloninges és kiskosztümös rokon ölelkezett a nyirkos melegben. Egy pillanatra nem is tudtam, mi a viccesebb, a mikrobuszból kikászálódó, rommá tetovált, skótszoknyás zenész, vagy a jelzésértékű bajusszal megáldott (?) néni, ahogy tátott szájjal nézi a faszit. A hét tagból álló zenekar dolgait egy morózus, szakállas fazon intézte, akiről később kiderült, hogy road és hangtechnikus is egyben, így már sokkal érthetőbb volt, ő miért nem örül az életnek annyira, mint a másik hat fickó.

Melósan

A zenészeknek általában jó dolga van, a kísérő személyzet (turnémenedzser, asszisztens, road) a seggüket is kinyalja, ha egy gitárt meg kell fogniuk, már úgy érzik, megdolgoztak a pénzükét – de nem kisebb zenekaroknál, ahol egy mindenes van hat csávóra. Itt pakolni, cígölni kell, nem mintha ezzel bármi baj lenne, sőt, de az azért meredek volt, amikor az esti buli végén az énekes Paul megkérdezte a közönséget, hogy akarnak-e pólót venni, majd fogott egy nagy papírdobozt, és a színpad melletti kordon mögül elkezdte árulni a portékát, úgy fellépőruhában.

A kisebb zenekarok a turnézásból élnek, és ez nemcsak a gázsit, hanem a koncertek alatt eladott pólókból és CD-kből befolyó lóvét is jelenti, egy istenes berúgás fedezete simán összejött még a 300 fős közönség előtt adott debreceni koncert után is.

Paul egyébként egy díva, de a jó ételemben vett fajta, imád a rajongókkal dumálni, és ha kamerát lát, menten pózol. Masszív alkoholista, ami később okozott egy kis csúszást. A zenekar fél hétkor indult volna a fesztiválra, de a busz mellett csak hatan álldogáltak, Paul még tollászkodott odafent. Miért nem jön már, tettem fel a kérdést nagy naivan, mire Mark Boland gitáros csak annyi felelt, hogy mert egy faszfej alkoholista.

Mint kiderült, Paul éppen 28. éve iszik, legutóbb Denverben annyira szétcsapta magát, hogy a színpadra sem tudott felállni. Na, baszdmeg, ma is ez lesz? Lehet, jön a válasz, ennél nem lehet tudni. A zenekart 1992-ben alapították Kanadában, azóta volt pár tagcsere, most éppen az egyik régi gitáros van kórházban a szívével. „Szar a foga, ráment a gyulladás a szívére, és otthon ül táppénzen" – derül ki a helyére egy éve beugró Dirty elmeséléséből, aki a színpadon pont úgy mozog, mint a Bad Religion egyik gitárosa, a punklegenda Greg Hetson.

Tetkósan

Dirty lábát még Lemmy is aláírta pár éve, ő meg kivarratta legott, és csak azt sajnálja, hogy a hátára nem kért egy nagyobbat. A többieken is van tetoválás, pár elég sittes melót látva inkább nem kérdezek rá, hol szerezték őket. A fesztiválra beérkezve az első dolog, hogy lecsekkolják, van-e elég pia az öltözőként funkcionáló konténerben. Van, de az este tizenegykor kezdődő koncertre minden elfogy, csak az ásványvíz és az üdítő zsugorcsomagolása marad bontatlan, bor, tömény, sör már egy csepp sem marad.

Ilyenkor a fesztivál szervezőire van bízva, kap-e a zenekar még piát. Jelen esetben kapott, mert rendes emberek szervezték a Campust, és hozatnak pár tálca sört. Az az őszinte, gyermeki öröm, ami a bőgős Gwomper arcára kiül a pia láttán, valahol aranyos, de egyben elég szomorú is, de ne szociologizáljunk, ez egy punkzenekar, még jó, hogy isznak.

A beállás alatt szokásos hiszti itt elmarad, mindenki röhög, leginkább a spanyol skót dudás, Aspy Luison, aki úgy került a zenekarba pár éve, hogy az eredeti tag kicsit megőrült, és turné közben kiszállt a mókuskerékből, miután elküldte a kurva anyjába az egész bagázst. „Egy faszfej a csávó, otthagyott minket Spanyolországban turné közben, és leszarta, hogy még van húsz bulink lekötve Európa-szerte" – ingatja a fejét Mark. Az a szerencse, hogy a turnén előttük játszó galíciai punkzenekarban pont volt egy dudás, Aspy, aki szó szerint kívülről fújta az összes nótájukat, és beszállt a turnéba. A nagydarab spanyol lelkesen magyarázza a különbséget az előző tag dudája és az övé között, de sajnos egy szót sem értek belőle, csak annyit, hogy másképp szól.

Piásan

A The Real McKenzies zenéjében, mint általában a folk-punk zsánerben mindenütt, kiemelt szerepet kapnak az autentikus, vagy annak tartott népzenei hangszerek. A skót dudás spanyol nélkül meghalna a buli, meg maga a zene is, hiszen a skót nép- és kocsmadalokat punkosan, keményen, gyorsan eljátszó repertoárban nincs is olyan darab, amiben nem ez a furcsán nem rendszeridegennek tűnő hangszer vinné a prímet.

A koncert alatt izzad is a spanyol rendesen, a sátorban van vagy negyven fok, a színpadon, a lámpák alatt ennél tízzel több. Isznak is rendesen a tagok, van, aki végig sörözik, de Aspy a buli végére egy üveg bort is legyűr. Paul legalább 16 sörnél tart a végére, de ez a színpadi munkáján nem látszik, minden számot ugyanazzal az elementáris erővel, de vidáman, hevesen gesztikulálva adja elő, mintha nem ötvenéves, hanem 22 lenne.

A hat skótszoknyás zenész másfél órát tolt le a Dreher színpadon, sajnos csak úgy 300 nagyon lelkes néző előtt, odakint a nagyszínpadon a Quimby, egy másik helyszínen a Bëlga játszott velük nagyjából egy időben, ami nettó szívás egy magyar fesztiválon fellépő punkzenekarnak. Ez cseppet sem zavarta a zenekart, a néha Bad Religion, néha Pogues hatásokat is felvonultató nótákat vigyorogva, élvezettel játszották, sorban jöttek a jóízű káromkodásokkal megspékelt kocsmanóták, amiket leginkább az asztalt csapkodva lehet jól üvölteni. Nem bonyolult zene az, amit játszanak, de szerethető, nagy tömegben még a csápolás ellen beoltott koncertlátogatót is arra készteti, hogy leszaggassa magáról a pólót, és üvöltsön.

Fáradtan

A koncert után azt vártam, jö az igazi ereszd el a hajam, és mindenki nekilát kiinni valamelyik szomszédos kocsmasátor kínálatát, de a levezetés csak kissé fáradt, bár mosolygós üldögélésből állt. „Nincs értelme még jobban berúgni – magyarázza Bone, a másik alapító tag. – Hajnal ötkor indulunk a reptérre, ha most szétcsapom magam, senki nem ébreszt fel négy húszkor." A másik ok a pénz. „Igaz, hogy itt kurva olcsó minden, de arra nincs pénzünk, hogy szétigyuk magunkat." A koncert közben Bone gitárján elszakadt az egyik húr, amit a dal közben kellett kicserélnie, miközben vokálozott. „Van ilyen – vonogatja a vállát. – Csórók vagyunk, nekem egy gitárom van, egy húszéves Gibson Explorer, ha elszakad a húr, nincs gitártechnikus, aki adna gyorsan egy cseregitárt, míg felhúrozza."

Hajnal egykor a dobos Jesse és Randy, a hangtechnikus kivételével mindenki visszaindul a szállásra. Jesse egy csajt fűz igen lelkesen, Randy inkább enne valamit. A lángost nem meri bevállalni, én a grillkolbászt javaslom, bólint. „Jó buli volt" – mondja, közben az agya már a hajnali induláson kattog. Jövőre visszajönnek, ígéri, de ez persze nem rajtuk múlik. Ha rám hallgatnak a magyar fesztiválszervezők, mindenhová meghívják őket.