Gyermekkorunk legszebb slágerei
A gurulós bőröndbe pakolt Ossian-póló már-már X-Akták-kompatibilis jelenség, így az ominózus utazótáska idén sem bukkant fel a Fezen területén. Tudniillik, továbbra is egy virtigli rockrendezvényről beszélünk, ahol nyoma sincs tejbárnak, óriáskeréknek és hasonló – normális ember számára - indokolatlan létesítményeknek. Van viszont tisztességesen hangosított nagyszínpad, ahol éppen a Korpiklaani idézte meg a babosdöbrétei murcifesztivál atmoszféráját. Az általuk képviselt folk metalt - némi túlzással – csupán néhány dolog különbözteti meg egy Matyi és a Hegedűs-performansztól: előbbinek nem kenyere a playback, utóbbi viszont sosem hámozna meg egy muflont csak azért, hogy a színpadon magára teríthesse annak bőrét. Azért ne legyünk igazságtalanok: bármilyen szörnyű giccs is ez a műfaj, a finn alkoholdeszant képes felettébb szórakoztató formában prezentálni.
Hiába is asszociálnak egyesek a Hétköznapi Csalódások névről egy Koccintóssal teletöltött parasztjacuzzira, ettől még a baranyai punkok bőven ott vannak az ország legjobb koncertzenekarai között. Még akkor is, ha a zárt koncerthelyiség állítólagos szellőzésének köszönhetően a „kiszáradás” kifejezés új értelmet nyer. Plafonról csöpögő víz ide vagy oda, a népünnepély-jelleg ezúttal sem maradt el: hínárhajú lakossági rokker, aprópénztarháló punk és Meshuggah-pólós elitmetálos együtt üvöltötte a Punk rock'n'roll, az Ébresztő és az Ájn cváj dráj sorait. Sőt, fesztivállátogatói karrierünk talán legszürreálisabb látványelemeként megcsodálhattunk egy Nemecsek Ernő-külsejű fiúcskát, akit az alkarjára tetovált Szálasi-portré sem zavart meg abban, hogy vigyorogva bólogasson az Ostoba c. klasszikusra.
A metál tematikájú vitatémák általános jellemzője, hogy tökéletesen feleslegesek, ám tizenöt év elteltével is képesek zsigeri indulatokat generálni. Maradjunk tehát annyiban, hogy Max Cavalera távozott a Sepulturából, és ez így van jól. És nem csupán a bennünk élő Popper Péter késztet minket hasonló kinyilatkoztatásokra. Egyrészt a Derrick Greennel készült lemezek – ha nem is túl könnyen emészthetőek - egytől-egyig minőségiek, másrészt a zenekar élő teljesítménye legalább olyan erős, mint akkoriban, mikor a háromnegyedes Sepultura-nadrág népviseletnek számított. Bár az új dobos, Eloy Casagrande ez idő tájt még nyálbuborékokat fújt az etetőszékben, itt bemutatott játéka előtt még a keményvonalas Cavalera-hívek is kénytelenek lettek volna fejet hajtani. A Beneath The Remains, Escape To The Void-kaliberű zúzdákat hasonló tempóban játszotta, mint egykori elődje, Ig(g)or, mindemellett puszta látványelemként is megállta volna a helyét.
Akárcsak maga Derrick, aki úgy festett, mint a kidobó egy New Orelans-i szekta szilveszteri bulijáról. Bár frontemberként egyedül is tökéletesen megállta volna a helyét, itt-ott Andreas Kisser is intézett néhány jó szót az egybegyűltekhez. A Morbid Visions porszívós ősborzalmainak kivételével az összes lemezről hangzottak el szerzemények, ugyanakkor a Choke-ot vagy a Sepulnationt sem fogadta sokkal szerényebb lelkesedés, mint gyermekkorunk legszebb slágereit. És bár szó sem volt nosztalgiashow-ról, a Territory, az Arise vagy a Roots Bloody Roots alatt zokszó nélkül felkaptuk volna a ma már csak fűnyíráshoz használatos Chaos AD-pólónkat.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon