A kézilabda-válogatottra volt a legnagyobb őrjöngés a Szigeten

Muszáj tekintettel lenni a nagy sporteseményekre, elvégre ahogy Jersey Shore gyúróterem vagy Pastrami bisztró nélkül sem fesztivál a fesztivál, úgy az egyszeri sportrajongó is inkább megnézi kedvenc csapatát, mint a fáradt délutáni porban akkordjait eregető The Akármizt. A sport iránti egyetemes érdeklődés persze inkább a foci esetében nyomja rá a bélyegét egy-egy fesztiválra, nekünk úgy tűnt, az olimpia első sorban a magyar kebleket dagasztja, az általunk megkérdezett külföldi szigetelők annyira nem követték saját a Nemzeti Teljesítményüket. Az angolok magasról tettek a biciklistáikra, a hollandok a vitorlázóikra, a franciák pedig a szerintük pocsékul szereplő egész olimpiai csapatukra.

De a körbekérdezés persze mindaddig félrevezető, amíg a Sziget szponzorai nem gondolják úgy, hogy a külföldieket is érdemes megszólítani az olimpiával. Pedig ugye a coubertin-i eszme eredetileg a nemzetek békés egymásra találásáról is szólt volna, ehhez képest a médiában ma már inkább a könnyen piacosítható nemzeti műrivalizálás vált fontossá. Ezért aztán a focipályákkal, kosárpalánkokkal, pingpongasztalokkal és egyéb pöpec sporteszközökkel körülvett Olimpiai Sátorban a program semmiképpen, legfeljebb a rövid sor vonzhatta be a külföldieket.

Fotó: Galambos Máté

Mondjuk dél körül még magyarok is alig lézengtek az álmos sörsátorban, így azután a magyar-izlandi kézilabdameccs előtt simán tudtunk helyet szerezni a rekreációs ásványvizekkel teli asztaloknál. De a mérkőzés újabb fordulataival együtt jöttek az újabb nézők is, és a második félidőre már a földön is ott szorongtak a frissen lezuhanyzott, sportos&férfias dezodortól illatozó fiatalok, az ásványvizes flakonok helyét pedig átvették a söröspoharak.

A hullámvasútszerű íveket és csavarokat produkáló meccsen eleinte a közönség csak idegesen rángatta-lebegtette a lábát, a góloknál felcsattanó tapsviharok gyorsabban csendesültek el, mint amilyen gyorsan Iváncsik Gergő vissza bír zárni saját kilencesére. Az ellenfelet senki nem anyázta, ami érthető is, hiszen ugyan kinek is lehetne baja a derék izlandiakkal, sortársainkkal a globális pénzügyi válságban. A feszültség egyre nőtt, és amikor a vége előtt a francia bíró jóindulatú ítéleteivel segített – életemben először hiányoltam a meccsről egy kiadós össznépi trianonozást – izlandiak megszerezték a vezetést, a szigeteleji kisimult arcokon olyan ráncok tűntek fel, melyeknek normális esetben csak hétfő reggel, a Filatorigát felé tántorogva lett volna szabad megjelenniük.

De amikor a fenomenálisan védő Fazekas Nándor kigimnasztikázta az utolsó hetest, Lékai Máté pedig egy testcselt követően bevágta az ellentámadást, akkora ugrálás következett, mintha Gerendai Károly puszta punkoskodástól vezérelve megrendelt volna egy fél kettes Suicidal Tendencies koncertet a sörsátorba. És a hosszabbításra a szurkolók hangja együtt erősödött az addig csak passzolgató Nagy László lövőkedvével, csak úgy zúgott a hajrámagyarok, és a kihagyott helyzeteknél a vehemensebb szurkolók majdnem szétvertek néhány padot. A meccs mondjuk kétség kívül történelmi volt, ebbéli érzéseinket már a helyszínen megerősítette Liszkay Gábor Levente kézilabda-szakíró, az Ezüstös aranykor kézi-könyv szerzője is, aki elmondása szerint a 2003-as Vb-n élt át utoljára ilyen izgalmakat. De azért bennünk végig ott bujkált az az érzés is, hogy az elképesztő meccshangulatban a sportszeretet mellett az is közrejátszik, hogy ez a kurvaország elképesztően ki van már éhezve a valódi, közösen megélhető sikerekre, amit egyetlen országimázs-kampány vagy alaptörvényes bohóckodás sem tud pótolni. Óriási közhely-igazságra döbbentünk rá ezen a meleg és zajos szerda koradélutánon: az emberek a legjobban tényleg annak a sikernek tudnak örülni, amin érződik a kőkemény munka és a lehetetlent nem ismerő akarás.

Csütörtökön kettőtől pedig Cseh Lászlóval és Hosszú Katinkával lehet együtt drukkolni, vagyis ma még a koncert előtt sztárparádé és örjöngés várható.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!