Nosztalgiamentes best of a Placebóval

2012.08.09. 12:09
5 hozzászólás

„Jó dolog a nosztalgia, de meggyőződésem, hogy a Szigetnek nem szabad a múltra koncentrálnia” – vallja Gerendai Károly, a Sziget főszervezője, így hát teljesen egyértelmű, hogy negyedszer is meghívták a Placebót a Szigetre. A zenekar nem ismételte meg a 2009-es lemezbemutatóját vagy a 2010-es koncertjét, ez igazi best of volt.

DSC1716
Fotó: Bödör Adrián

Még a szerkesztőségben küzdöttem egy laktanyáról és egy temetőről szóló riporttal, amikor azzal a szöveggel jött oda az egyik kollégám, hogy „most hívott a Fenék Tibi, csak azért, hogy elmondja, hogy bomba jó csajok vannak a Szigeten”. A munkaidő hátralevő részében már csak alibizésre voltam képes, de persze nem emiatt, hanem mert vártam az esti Placebo-koncertet, amiről tudni lehetett, hogy új album nélkül valószínűleg nem megint a legutóbbi lemezüket, a hároméves Battle for the Sunt fogják reklámozni, hanem várhatóan a legjobb slágereket fogják eljátszani.

Azt megfigyeltem, hogy évről évre hamarabb bejutok a Szigetre az első napon, de mindig van, ami lelassít. Tavaly még a szcientológia egyház szórólapját nyomta a kezembe egy György Péter-hasonmás, idén viszont, miután elhaladtam a rendőröktől egy méterre üzletelő illegális jegyüzérek mellett, a XI. Depeche Mode Tábor szórólapját kaptam meg, ami biztos az Ákos-koncertről félnapos késéssel hazatérőkhöz szólt.

DSC1784
Fotó: Bödör Adrián

A Hurtsre értem oda, ami egy kicsit izzadságszagú showt csinált, és most nem arra a műprofizmusra gondolok, hogy már a látványától is rosszul lettem, ahogy a melegben a zakós énekes próféta-kéztartással magyarázott bele a mikrofonba, hanem például a táncosnőkre, akik az 1991-es Madonna-klipekben pucsító divatkatalógus-sztárokat imitálták pornótitkárnő-ruhákban.

Ezután jött a Placebo, ami most sokkal jobb koncertet adott, mint 2009-ben, bár most sem erőltették meg magukat túlságosan azért, hogy emlékezetes legyen az este, hacsak nem vesszük ide azt, hogy a gitáros – aki most úgy nézett ki, mint egy aranymellényes Kicsi Dope (egyébként eközben zenéltek valahol a Szigeten a Pityinger-testvérek is) – tolómozdulatokkal játszotta végig az Every You, Every Me-t.

DSC1704
Fotó: Bödör Adrián

Plusz emlékezzünk meg arról a srácról, aki egy-két számnál diszkréten odaállt a dob mellé gitározni, ha már a zenekar nem vállalja fel, hogy a dalaik már régen kinőtték az egygitáros felállást.

Minden egyes nyögés a rutin és az ügyes számítás eredménye volt, az összes üveghang jókor volt jó helyen, és bár különösebben nem volt izgalmas a koncert, szinte az összes slágert eljátszották. Volt például a Kitty Litter, a Battle for the Sun, a Black-Eyed, a Special Needs, az akusztikus I Know és a Slave To The Wage, a Meds, a Bright Lights, a Teenage Angst vagy az Infra-Red. Egy új dalt is eljátszottak a még az idén megjelenő új lemezről: a szám a nem túl kreatív Be Free címet kapta, és ugyanúgy, ahogy a zenekar többi slágere, ez is bármelyik lemezükön megállta volna a helyét, mondjuk ez sokat el is mond a zenekar fejlődési képességeiről.

DSC1733
Fotó: Bödör Adrián

A 2009-es koncert után az a tévképzetem támadt, hogy a Placebót otthon érdemes hallgatni, esős éjszakákon. Kétségtelen, hogy annak is megvan a varázsa, élőben viszont minden szám teljesen más hatást kelt, és még a legszomorúbb balladájuk is pörgős rock'n'roll-himnusszá változhat.

DSC1741
Fotó: Bödör Adrián

A Placebo tovább férfiasodott: Brian Molko már rég nem az a vékony, garbós fiúlánygyerek, mint ami a '90-es évek végén volt, hanem simán elmenne egy Johnny Cash-féle magabiztos, sötét country-énekesnek, ha levágná a pajeszát. De a másik két kigyúrt zenész sem úgy nézett ki, mint akik ennyi év után is a vécére járnak sírni. Elvégre negyedszer jöttek el a Szigetre, a Sziget pedig még mindig egy vidám hely.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!