Könyv az életünkről, mindennapjainkról, azok nehézségeiről 14 kortárs író egy inspiráló novelláskötetben
MEGVESZEMA lottónyertes unokája meg a haverja
Képes lehet két ember hosszan szórakoztatni több ezret? Ez volt a Ting Tings koncert nagy kérdése a Sziget utolsó napján.
A hatalmas A38 sátorban fellépő brit duó olyan, mint egy kifordított White Stripes: a csaj gitározik és a faszi dobol.
A zenekar That's not my name című slágerét az is ismeri, aki semmit sem ismer, annyit játszották már úton-útfélen. A 2008-as dal megérdemelten mászott mindenki fülébe. Olyannyira ez adja a zenekar identitását a mai napig, hogy ez volt az utolsó szám, a finálé, amit a nem egészen egyórás koncert végén eljátszottak. Közvetlenül az ugyanennyire jó, ám eléggé hasonló Shut up and let me go után. A zenekar két igazán jó száma közül egyébként a Shut up and let me go hangzott sokkal jobban, a That's not my name túlságosan nagy része szólt magnóból ahhoz, hogy élőben unalmasabb legyen.
E két számmal biztosan tud sok embert szórakoztatni kettő. A koncert első 42 percében ez már kevésbé volt egyértelmű.
A Ting Tings koncertet pedig elég lelkesen ugrálta végig a közönség, alátámasztva, hogy a stroboszkóp és a lábdob együtt tökéletes eszköz számos ember szökdécselésre késztetésére. Ezt néha egy-egy torzított gitárakkord tette színesebbé, de igazi zenélésről aligha beszélhettünk.
Katie White nem jó gitáros, és ugyan erős, izgalmasan nyafogós hangja van, azért inkább kántál, rappel, mintsem énekel, és szinte végig ugyanazon a hangszínen teszi ezt. Jules de Martino a doboknál zenészként magabiztosabbnak tűnt, de neki sokat kellett rohángalnia, nyomogatni a samplereket, és ettől szétesett kissé a produkció.
A Ting Tings legfeljebb kétharmadrészt játszott élőben. Előfordultak olyan percek, amikor egyik zenésznél sem volt éppen hangszer, mégis lüktetett az alapdallam. Kellettek ezek a mankók, mert amikor magukra voltak hagyva az előadók a hangszereikkel, akkor nehezen bírtak érdekesek maradni.
A Ting Tings ugyanis inkább közvetít „most akkor bulizunk” hangulatot, mintsem zenélnek. Katie White lelkesen rohangált, felolvasott magyarul, lenyúlt a közönséghez, ment ide-oda ugrálva, de még így sem volt elég karizmatikus, érdekes ahhoz, hogy hosszan lenyűgözze a közönséget. Rutinszerűnek tűnt a koncert, miközben itt a hangulatkeltéssel kellett volna elvinni a bulit, mert zenei izgalmat nem sokat tudtak nyújtani.
50 percig ennek ellenére működött a dolog, a tömeg alig oszlott, az ugrabugrálás is maradt, és „a házibulit egy jó kis effektezéssel megtoljuk” típusú hozzáállás érvényes szórakoztatási formának bizonyult. Simán lehet, hogy egy kis pincében vagy egy nyaraló kertjében kifejezetten erős lett volna ez a produkció. Azonban egy ekkora térben nem volt elég átütő. A legjobbak a technót idéző részek voltak, amikor felgyorsult a zene, elkaptak egy irányt. A szaggatottabb, riffelgetős részek sokkal erőtlenebbek lettek.
Akármennyire is ismert zenekar a Ting Tings, mégis tűntek egy nagy házibuliban szórakoztató duónak, mint profiknak. Ha ez egy Katie White nagyapjának lottónyereményéből (az öreg 1995-ben 6,6 millió fontot nyert) szervezett nagy otthoni mulatság lett volna, akkor lett volna minden a helyén. Mert amúgy ha nem a That's my name-re várt volna szinte mindenki, nem lett volna annyira érdekes ez az egész.
Rovataink a Facebookon