Még csak be sem rúgtak a nagyszínpados legénybúcsún

2012.08.13. 16:17
2 hozzászólás
Az Index fesztiválblogja

Azért van abban valami vicces, ha nyolc perc extázis kedvéért tízezer ember alapjáraton lötyög végig egy egész koncertet. A nézők jobbra-balra ingatják csípőjüket, fényképezkednek, és lengetik a nemzeti zászlókat – Vajon hazájuk nagykövetsége elkülönít egy hetijegynyi imázs-alapot azok számára, akik egész héten ott lengetik a nemzeti lobogót? – egyszóval okosan beosztják energiáikat, hogy amikor jön a várva várt sláger, akkor jöjjön a buli, magasabbra a telefonokat és a felfújható gitárokat!

Az LMFAO esetében is állt ez a modell, azzal a kivétellel, hogy a kaliforniai particirkusznak nem egy, hanem KÉT megaslágere is van, amire lehet várakozni, a Party Rock Anthem-et ügyesen az utolsó harmadba tették, a Sexy and I Know It-ot pedig a végére tartogatták. Gondolom, kizárólag az egynél eggyel több sláger jelenthette a különbséget a Party Aréna és a Nagyszínpad között, mert amúgy az LMFAO csak egy szolid háromnegyed órás műsort bírt kiállítani, és a szervezőknek a Killersig még egy kis konzervzenével kellett kibélelniük a programban nyíló rést.

Persze 45 perc egyáltalán nem olyan kevés idő, ha valaki tartalmasan meg tudja tölteni, vagy ha a várt felpörgős-táncos mulatozás helyett egy kazal unalmas számot kell meghallgatni. Márpedig élőben az LMFAO számai rettentő egyformák, rettentően laposak és rettentő rosszak. A harsány, ripacs és színes-szagos klipek nélkül még a százmilliós youtube-nézettséget produkáló számok is feltűnés nélkül belesimulnak a masszába, és az volt az érzésünk, ha nem lenne a srácok mögött a gazdag és befolyásos család – ugye Redfoo faterja nem más, mint a legendás Motown kiadó alapítója, Berry Gordy, helló -, akkor az LMFAO maximum egy Trasher Party vendégfellépője lehetne. A szegényes repertoáron még az sem segített, hogy megpróbálták feldobni egy White Stripes- és egy David Guetta-feldolgozást is.

A hangosítás – van olyan szigetes cikk, ahol ez nem jön elő? - a fesztivál végére sem állt be igazán, márpedig az elektronikus zenében néha egészen apró nüanszokon múlik, mi az, ami működik, és mi az, ami a hallgathatatlan kipp-kopp technová silányul. Az amúgy sem valami fantáziadús számokat középtájt szétcincálta az interferenciáig hajtott basszus, melyben a számok nagy részére teljesen eltűnt a többi hangszer.

Mert azért az LMFAO a techno ellenére hajtott az élő hangzásra, a kompjúteres alapok mellett ott volt egy dobos, aki dobolt és egy gitáros, aki gitározott. Mégis gyanús volt, hogy ezeket az arcokat kizárólag azért ültették oda, hogy eljátsszák mindenki kedvenc indulóját, a Seven Nation Armyt, és a frontember Redfooo egy kicsit beülhessen a dobok mögé, megmutatva, hogy a rikító testfestés és az aerobikdressz mögött azért még ott lüktet az acélszív.

A zenei jelentéktelenséget az LMFAO bombasztikusnak szánt színpadi show-jával akarta kompenzálni, egy rakás kipingált, vidám, ugráló, fejenpörgő és bohóckodó sráccal. A fellépésnek így olyan hangulata kerekedett, mintha egy angol legénybúcsún lennénk, ahol a férfiak hülye ruhákba öltöznek, és a leendő vőlegény vezérletével össze-vissza ugrálnak, kiabálnak és pezsgőt locsolnak. Kivéve, hogy a színpadi vedelés annyira hiteltelen volt, mint Forgács Gábor szilveszteri monológja, és tölcsérrel folyatott műpiával és rosszul megjátszott dőlöngésekkel. És az azért már tényleg a rákenroll vége, ha odafönt a színpadon nem csak a zenélést, de a züllést is mímelik.



  • Tippek
  • Bankszámla