Parasztvakítás a Kings of Leontól

2013.06.17. 14:18
2 hozzászólás

Az, hogy a Kings of Leon az osztrák-magyar határra jött, nagy dolog, hiszen jelenleg a Kings of Leonnál alig létezik nagyobb tömegeket mozgató zenekar azok közül, akik a 2000-es években kezdték bontogatni szárnyaikat. Azt véletlenül sem állítanám, hogy Kings of Leon-rajongó vagyok, de nagyon érdekelt, pontosan milyen teljesítményt nyújt élőben az a zenekar, ami úgy tudott kibújni a Strokes és társai által fémjelzett garázsrock árnyékából, hogy az első pár lemez idején egy percig sem feltételezte senki, hogy nem fognak nyomtalanul eltűnni.

A Nova Rockon státuszuknak megfelelően szép embertömeget hoztak össze, a buli vége miatt végre a sanyarú sorsú diákmunkások is mentesültek a fagyisdobozok cipelése alól, hogy átadhassák magukat a nashville-i zenekar általában nagyon megható dallamainak. Éreztem belül, hogy végre megkapom a választ a régi kínzó kérdésre, hogy mégis mi olyan baromi jó ebben a zenekarban, már a koncert előtt szűzlányként izgultam a nagy felfedezés miatt.

Aztán fellépett a Kings of Leon, és a következő másfél órában gyakorlatilag semmi nem történt, én pedig nem hogy a megoldáshoz nem kerültem közelebb, de még jobban elbizonytalanodtam. A Kings of Leon dolgait tulajdonképpen két korszakra lehet osztani: volt az, amikor jellegtelen garázsrockot játszottak, és van a mai Kings of Leon, aminek a hallgatása leginkább olyan, mintha azt a pillanatot merevítenék ki 4-5 percekre a legrosszabb amerikai tinifilmekből, amikor a főszereplők minden ellenségeskedés és aljaskodás ellenére végül mégis megcsókolják egymást.

Ehhez koncerten jönnek azok a parasztvakító körítések, amiket tényleg csak a Kings of Leonhoz hasonló fantáziátlan zenészek szoktak tudni összehozni: magasan kitartott gitárhangok a szabadság érzése miatt, és az a monumentálisnak szánt háttérvetítés, amihez hasonlót egyébként egy Winamp visualizer is bármikor tud csinálni. Elég csak megnézni a korban és státuszban is közel járó Muse-t, hogy mire használják azt a borzasztó mennyiségű pénzt, amit bele tudnak fektetni egy koncertbe, és rögtön zavaróvá válik a nyávogós Caleb Followill és három rokonának parasztvakítása.

Ahogy haladt a gyakran countrys parádézással súlyosbított koncert, és néztem a zenekart vagy egymást kamerázó vidám közönséget, rájöttem, hogy a Kings of Leont csak annyi választja el a Nickelbacktől, hogy ameddig a kanadaiaknak már a felhasznált alapanyaguk is rossz, addig ők legalább elképzelésekkel rendelkeznek róla, honnan is kéne merítenie egy jó és dögös rockzenekarnak. Ezzel a Kings of Leon végül is lehet a gazdag ember Nickelbackje, hiszen itt legalább az alapok nem rosszak. Az már más ügy, hogy ezekre az alapokra miből építettek várat.