Ahogy már említettük, egy Korn-koncertre nem azért érdemes járni, hogy nagy újdonságokat tapasztaljunk meg. Itt egy olyan zenekarról van szó, ami 2003-ban adott ki ki utoljára olyan lemezt, ami még tetszik a többségnek, de itt is vannak viták: egy réteg szerint az utolsó igazán kornos Korn az 1999-es Issues volt, az ortodox Korn-rajongók szerint pedig igazából a második Life is Peachy után fel is kellett volna adni a picsába az egészet.
Az jól látható, hogy a zenekar is tisztában van azzal, hogy az új dolgaikra már közel sem figyel annyira a világ. Lehet persze okoskodni, hogy most feltalálták a dubstep-metált és Skrillexszel csinálnak közös dalt (bár ne így lenne), vagy épp azon, hogy a következő próbálkozással visszatérnek a gyökerekhez és pontosan olyanok lesznek, mint 1994-ben, de ezeket már senki sem hiszi el. A setlistből ítélve már talán ők sem, mert bár most Head vissza(meg)térése miatt van apropója annak, hogy szinte semmit nem játszottak 2003 utántól, azért az nem lehet véletlen, hogy az Untitled a a Remember Who You Are lemezekről egyetlen dal sem hiányzott senkinek. Sőt, arra is mernék pénzt tenni, hogy a Coming Undone hiánya miatt sem fordított volna hátat senki a színpadnak, ahogy a legutóbbi lemezen szerepelt Narcisstic Cannibal - Get Up duó sem ejtett volna mély sebeket annak ellenére sem, hogy az utóbbi egyébknét egy tök jó dal úgy, hogy Skrillex beleízléstelenkedett wob-wobja nem kap túl nagy szerepet élőben.
Tehát vannak itt régi dalok, amik még mindig borzasztóan erősek: amikor megszólalnak a Blind cinjei, már se a részeg osztrákok, se a fanyalgó szakértők nem törődnek vele, hogy azok a gyerekek, akik a dal készültekor születtek, már legálisan fogyaszthatnak alkoholt. Sőt, ránézésre voltak is olyanok a közönségben, akik akár a Shoots and Laddersre is megfoganhattak, mégis messzemenőkig magukénak érzik Davis fiatalkori problémáit. Persze ez nem olyan meglepő, én például még nem is éltem a kedvenc Iron Maiden-lemezeim készültekor, de valamiért a Korn egy halmozottan fiatalos zenekarnak van még mindig eladva.
Ehhez képest néha fura vele szembesülni, hogy Jonathan Davis addig kopaszodik, ameddig lassan már összesen két-három szál rasztája marad, Head pedig úgy néz ki az arcfestésével, mint azok a traviprostik a régi miskolci türelmi zónában, akik már szinte fizetnének, hogy vigye már el őket valaki. A gitáros visszatérése egyébként tényleg jót tett a zenekarnak, bár az inkább szórakoztató volt, mint hatásos, ahogy teátrális mozdulatokkal beszáll azzal az egy-két széttorzított hanggal a dalokba úgy, hogy közben közelről mutatják a kivetítőn a kezeit.
A Kornt 2013-ban tényleg érdemes megnézni. Mintha Jonathan Davis is kevésbé unná ezt az egész popbizniszt, mint akár a két évvel ezelőtti kötelező előadásokon. Persze akér borítékolni lehet, hogy a soron következő Korn-lemez sem lesz jó, de ameddig elő tudják venni a Chit vagy No Place to Hide-ot és ilyen lendülettel eljátsszák, mint azt a Nova Rock elviselhetetlen pormezőjén tették, addig nem kell értük aggódni, lesz pénz kenyérre és tejre.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon