Így bulizhatnak a mocsárban

A csütörtöki hegyaljás Slayer-koncertkritikánkban azon merengtünk, hogy mi lesz a metállal, ha az olyan zenekarok megszűnnek, mint a Metallica, a Judas Priest vagy az Iron Maiden? Hol az utánpótlás, akik adott esetben tízezreket is képesek bevonzani egy-egy fesztiválra? Hol vannak azok a zenekarok, akik már a 2000-es években jelentek meg, és akár csak egy picit is a nagyok nyomába érhetnek?

Nem tudom, hogy ki emlékszik rá, de a kilencvenes évek eleje is a metál haldoklásáról szólt, akkor viszont az ilyen siránkozásra kapásból be lehetett mondani az akkor még ifjoncnak számító Pantera nevét, akik annyira duzzadtak az energiától, hogy attól még James Hetfield is elpirult otthon, Lars Ulrich meg hívta rögtön a pszichiátert. A Panterára mindenki figyelt, rengeteg akkori fiatal szerette meg miattuk a heavy metal műfajt. Nem volt ciki hallgatni őket, mert egyrészt borzasztó lazák voltak, másrészt úgy játszottak modern, lázadóan kemény, de mégis dallamos zenét, hogy közben a gyökereiket is folyamatosan az előtérbe tolták. Köztudott volt például az Abbott tesók Kiss-mániája, illetve Phil Anselmo énekes Black Sabbath-rajongása. Utóbbi egészen odáig fajult, hogy a frontember megalapította a Downt, amit már csak azért is muszáj volt szeretni, mert mellette olyan menő underground zenekarok tagjai zenéltek, mint a Corrosion Of Conformity, az Eyehategod vagy a Crowbar.

Kis túlzással a New Orleans-i Downra is igaz az a mondás, hogy addig jó egy zenekar, amíg csak demókat ad ki. A mellékprojektként induló formációt már 1991-ben megalapították, de csak négy év múlva jelent meg tőlük nagylemez. A köztes időben pedig, mint minden jó kezdő zenekar, demókazettákat gyártottak. Ezek aztán elkezdtek terjedni, az igazán beavatottak pedig büszkélkedhettek a párszámos anyagokkal, hogy nesze, itt van a te hőn szeretett Panterád énekesének az igazi arca. A Down 1995-ös első lemeze lényegében ezekből a számokból állt össze, amit hallva a tizenéves rajongó egyrészt Black Sabbath-fanatikus is lett (a tagok olyan átszellemülve beszéltek Ozzyékról, ami mellett ez elkerülhetetlen volt), másrészt egy koncertért imádkozott, ami a fehér hollónál is ritkább volt. Persze ekkor még veszettül futott a Pantera, feljövőben volt a szintén Sabbath-gyökerű, éppen southren rockos korszakát élő Corrosion Of Conformity is, de a Crowbart is ekkor kezdték egyre többen ismerni, magyarán esély sem volt komolyabb turnéra vagy a folyamatos munkára.

Ahhoz, hogy a Down igazán beinduljon, a Pantera földbe állása kellett a 2000-es évek elején, azt pedig, hogy most ez a tagok fő munkahelye, nagyban befolyásolta, hogy a Pantera újjáalakulásának még az esélye is elment Dimebag Darrell gitáros 2004-es halálával. Azóta a Down, ha lassan is, de gyártja az ugyan nem tökéletes, de azért elég klassz lemezeit, és folyamatosan turnézik. Így történhetett, hogy a csütörtöki hegyaljás koncertjük már a második volt nálunk, a szervezők pedig annyira autentikus New Orleans-i környezetet akartak varázsolni a számukra, hogy még a terepet is mocsarassá változtatták.

Egy Down-koncert mindig nagy élmény. Olyan, mintha ez az öt ember tényleg csak úgy zenélne, mintha valahol az otthoni bozótosban felállított színpadon, grillsütögetés közben adnának egy koncertet a haveroknak. Semmi teátrális nyitány, semmi into, hanem csak egyszerűen felsétálnak, elkezdenek jammelgenti, ami aztán átmegy ebbe a zseniális riffbe, és innentől kezdve meg is vettek mindenkit.

Anselmóról nagyjából már senki sem hiszi el, hogy van ép agysejtje, döbbenet mennyire értelem nélküli tekintete van az énekesnek, egyszerűen képtelenség eldönteni, hogy ez a durva drogos évek okozta maradandó alapállapot, vagy mégsem állt le a szerekről, és most is szét van szívva. Ennek ellenére még mindig zseniális frontember, alig lehet levenni róla a tekintetet, és még a hangjába sem lehet belekötni. Erre született, kész. Azt se felejtsük el persze, hogy Anselmo mellett még legalább három kultikus zenész is ott van a csapatban, ebből kettő szintén frontemberként műkdöik általában (ha igazak a hírek, Pepper Keenan gitáros is hamarosan megint az lesz a Corrosion Of Conformityben), és pont emiatt szép, ahogy teljesen alárendelik magukat a zenének, nincsenek egók, csinálja mindenki a dolgát vigyorogva, tényleg örömzenélve.

Semmi megtervezettség nem volt bennük, folyamatosan azt éreztük, hogy bármikor felmehetnénk hozzájuk, ők kínálnának sörrel, és még meg is ölelgetnének, hogy adhattak nekünk egy italt. Ezt amúgy többen meg is tehettek, mikor a záró Bury Me In Smoke alatt már a színpad széléről odasomfordáló boldog boldogtalan velük bulizott, zenélt, ki-ki vérmérséklete szerint.

A saját számok mellett volt itt minden, Iron Maiden- és Led Zeppelin-idézgetés, de valaki kívánságára még a Pantera Walkjának riffjét is eltolták, még ha kicsit recsegős doom metálosan is. Persze a legnagyobb ováció mindig az első lemez dalait fogadta, ami nagyjából a program felét tette ki, ez a bizonyos program pedig összesen egy óra volt. Kissé ledöbbent a közönség, mikor 45 perc után levonultak a színpadról, majd pici bohóckodást követően eljátszottak még két dalt, és vége.

Ahogy nem vagyok a hosszú lemezek híve, úgy az indokolatlanra nyújtott koncerteket sem szeretem, de ez így nagyon kevés volt. Legalább fél óra belefért volna még ebből a házibuli hangulatból, de simán elképzelhető, hogy egy kétórás koncert sem ült volna le zavaróan. Mindegy, nekik menni kellett, mi pedig örültünk ennek a kompakt kis sludge metal partinak is, legalább volt erőnk kimászni a mocsárból.