A cukisággyőztes énekesnő, aki még zenélni is tud

2013.08.09. 18:25
3 hozzászólás

Regina Spektor a cuki énekesnők azon altípusába tartozik, akik nem cukiságukkal, hanem zenei tudásukkal csináltak karriert. Ennek megfelelően a zongorista, énekes, időnként szájjal doboló lány számai kétszeres hatással bírnak. Az első a zene: az a Joni Mitchell és Patti Smith, a klasszikus zene és a pop közti, eddig jórészt felfedezetlen terület, amely elég furcsa ahhoz, hogy már az elején eldőljön, az ember beleszeret, vagy hallgatni sem bírja.

A hatás második hulláma pedig, amikor koncerten halljuk az énekesnőt, de erről később.

Moszkva-New York tengely

Spektor stílusa szinte pontos lenyomata élettörténetének. Moszkvában született, anyja zenetanár volt, apja hegedült, mindketten zsidók, úgyhogy a peresztrojkával felerősödő antiszemitizmus miatt 1989-ben New Yorkba emigráltak. Az addig klasszikus zenét tanuló Regina itt ismerkedett meg a hiphoppal, punkkal, poppal, de saját zenét csak egy középiskolai kirándulás után kezdett írni. A motivációt osztálytársai adták, akik azt firtatták, kinek a számait énekelgette nekik. Regina akkor jött rá, hogy a viccből, a helyszínen kitalált dalok másoknak is tetszenek, és nem a klasszikus zene az egyetlen lehetséges karrier.

Azóta az amerikai-orosz énekesnő kiadott hét, a klasszikus zene és a pop közt mozgó albumot, amelyek jellegzetessége, hogy nem lehet rajtuk bezzeg-az-első-albumokozni, mert a legújabb lemez ugyanolyan jó, mint az első.

Bocs, elbasztam

És akkor itt jött a koncert, ahol kiderült: Regina Spektor nem a művészetét lelke mélyéből felhozó zenészként jelenik meg a színpadon. Nagyjából azzal a természetességgel adhatta elő a számait az osztálytársainak, ahogy csütörtökön a Szigeten. Jelezte, ha vadonatúj szám jött, hogy ezt majd néha elrontja, máskor meg vigyorogva mondta egy melléütésnél, hogy bocs, elbasztam. (Ezeket én mondjuk nem vettem észre).

A feladata amúgy nem volt könnyű. A Nagyszínpadot például egyáltalán nem zongorás, csellós, dobos felállásra, és az úgy nevezett hallgatós zenére találták fel. A délután négyes kezdés még akár lehetett volna jó is: egy európai klímájú országban az ember kitelepszik a kellemes délutáni fények közé, és meghallgat pár ilyen lassú számot. Afrikában viszont délután négykor tudvalevőleg még tombol a hőség, és ha már csorog a veríték, akkor az ember inkább reggae-re ugrálna.

Ennek ellenére meglepő tömeg gyűlt össze, és maradt is a koncert végéig. Pedig az élvezeteket a hőség mellett a hangminőség is kikezdte. A koncert első felében nehezen lehetett eldönteni, hogy Regina hangja gyengébb élőben, vagy béna a hangosítás. A Dance anthem of the 80's-nél a hangja egészen elhaló volt, pedig ez a legelektronikusabb száma, és így fontos lett volna a hangnyomás. Néha viszont a zongorás számok elején nem szólt semmi, csak látni lehetett, hogy az énekesnő nyomkodja a billentyűket, szóval vélhetően a keverő szakmunkást is kiütötte a hőség.

A Don't leave me című számnál voltam még csalódott, a szám csúcspontja ugyanis az a fúvós szekció, amit nem hoztak magukkal, így az adott részt a zongora játszotta. (Igaz, az eredeti, 2002-es verzióban csak zongora volt, de én trombitával jobban szeretem.)

A koncert ezek ellenére is remek volt, részben a már említett cukisági faktor miatt, részben, mert először hallottam élőben Spektort, harmadrészt pedig a koncert második fele már szuperül szólt. Ekkor jöttek a melankolikus számok, az Eet, az Us, és az egyszerre szomorú és popos Fidelity. Lehet, hogy az énekesnőnek ez a stílus fekszik igazán, vagy kapott egy kávét a hangmérnök, mindenesetre hamarosan derékig álltunk a szomorkás, nosztalgikus hangulatban, ami nem tudni miért, de különös elégedettséggel tölti el az embert.