Élni problémás, gitározni kevésbé

2013.08.09. 13:46
0 hozzászólás

Perzselő tűzoszlopok, konfetti, szerpentin, konfetti – ezekkel az izzadást fokozó, majd az izzadt testeket idegesítően beborító cirkuszi látványelemekkel próbálta meg a Biffy Clyro elrontani az év egyik legjobban várt rockkoncertjét, de nem sikerült nekik. A Magyarországon maroknyi (na jó, kétmaroknyi?) rajongóval rendelkező – a koncertre egy második gitárossal kiegészülő – skót trió ugyanis majdnem tökéletes koncertet adott, már ha nem számítjuk bele, hogy karrierjük első felének darabjai (a Glitter and Trauma és a 57 kivételével) kimaradtak a repertoárból.

Talán Simon Neilék is meglepődtek rajta, hogy a közönség – legalábbis annak első, leglelkesebb sorai – kívülről fújták a számokat, ami elsősorban a sok brit, skót, ír és holland vendégnek volt köszönhető, ezekben az országokban ugyanis a Biffy első vonalbeli zenekarnak számít. Éppen ezért a magyar közönséggel való kapcsolatfelvétel szokásos fordulatai (pár szó a nyelvünkön, a magyar lányok a legszebbek, de csípős volt az a gulyás tegnap este, hát még a pálinka!), elmaradtak, volt helyette viszont egy hülye hungry vs. Hungary vicc, amit inkább kihagyhattak volna.

Ennél több körítést azonban nem kaptunk, és nem is éreztük hiányát, ugyanis ez a koncert elsősorban a zenéről szólt, és ebben a vonatkozásban nem volt sok kifogás. A srácok eleve félmeztelenül és izzadtan érkeztek a színpadra, hogy később a vetkőzéssel se kelljen vacakolni, aztán belecsaptak az új albumuk első számába (Different People). Már ekkor nyilvánvalóvá vált, hogy energiából nem lesz hiány, és ennek az első számmal tett ígéretnek a továbbiakban is megfeleltek, éppen csak annyi időre ült le néha koncert (God & Satan, Opposites), hogy letörölhessük magunkról a mellettünk állókról ránk csöpögő, a következő számnál úgyis újratermelődő izzadságot.

A program főleg a télen kiadott új dupla lemezre, az Opposites-ra, és az ezt megelőző Only Revolutions-re volt kihegyezve, de hallhattunk számokat a Warneres (14th Floor Records) átigazolás első lemezéről, a Puzzle-ről is (Living Is a Problem Because Everything Dies, Who's Got a Match). Ennek megfelelően emészthető dallammenetű, olykor rafinált ritmikai megoldásokkal operáló, de ezt később nagyívű, együtt éneklős, óó-óó-óó-zós refrénekkel kompenzáló számokat hallhattunk, egyébként tökéletesen az albumon megszólaló formában és minőségben, masszív basszus alapokkal.

Sokan nem gondoltuk volna, hogy ezeket az egyébként elég bonyolult szerkezetű, rengeteg vokállal átszőtt számokat (például a már említett Living Is a Problem Because Everything Dies-t) ennyire kifogástalanul elő lehet adni élőben, különösen, hogy Simon Neil több koncertfelvételen nem énekel teljesen tisztán, de itt ezzel sem volt gond. A közönség nagyon jól fogadta a számokat, a Many of Horror-nál megvolt az abszolút katarzis, elnyomták az új lemez slágereit (Black Chandelier, Stingin' Belle), hogy aztán a szimbolikusan is csúcspontot jelentő Mountains ráadásban való eljátszásával megkapjuk az újabb konfettiesőt a nyakunkba. Az egész program lendületes volt, hibátlanul kivitelezett, és pont volt benne annyi tesztoszteron, hogy a zenekarral először randizók is inkább a Foo Fightershöz hasonlítsák, mint a Coldplayhez.

És akkor itt jöhet a régi rajongók kötelező kritikája: mélyen alulreprezentált volt a koncerten az első három, jóval karcosabb, kísérletezőbb és tökösebb lemez anyaga. Ezt sajnálni lehet, meglepődni rajta indokolatlan, minden a mainstream felé elindult zenekar ezt csinálná egy több tízezres fesztiválkoncerten. A 57 és a Glitter and Trauma eljátszása az ezen sajnálkozó kisebbség felé tett gesztus volt.

A Biffy Clyro első hazai fellépése inspiráló élmény lehetett mindazoknak, akik régóta temetik a rétegkultúrák határait átlépni képes rockzenét, pontosan így kell okos, lendületes, szofisztikált gitárzenét kihozni a klubokból, és nagyszínpados közösségi élménnyé tenni. Otthon pedig mindenki tegye be magának az első három lemezt.