„Rossz póló van rajtad!” „Nem, rajtam a jó póló van!” – válaszoltam egy külföldi srácnak, nagyjából az ötödiknek a tömegben, akiből kiváltott valamilyen reakciót, hogy Oasis-felsővel provokálom az egykori rivális banda rajongóit. Persze nem valódi provokáció ez: a 90-es évek Blur-Oasis britpop-háborúja már akkor is leginkább csak egy ügyes marketingfogás volt, Damon Albarn és Noel Gallagher újkeletű ivócimbora-barátsága, és persze az egykori rivalizálást hivatalosan is lezáró, idén tavasszal közösen előadott Tender után a legelvetemültebb madferitek (Oasis-rajongók) se fújhatnak Damonékra. Szóval inkább nem is megyek bele, hogy az 1994-es Parklife és a Definitely Maybe, na meg az 1995-ös The Great Escape és a (What's The Story) Morning Glory közül melyek az időtállóbb lemezek – nem is lenne méltányos, hiszen az idei Sziget egyértelmű húzóneveként fellépő Blur nem egy félgőzzel és lelketlenül, hanem egy tisztességesen és profin előadott slágergyűjtemény hozott Magyarországra.
És jól is tették, hiszen az igazi, a szövegeket kívülről fújó Blur-rajongókért egészen a nagyszínpad előtti tömeg kellős közepére, a sziget fáiról letört ágakra brit zászlókat húzó félmeztelen srácok közé kellett bemenni, máshol többnyire csak a slágerek refrénjeire hellyel-közzel jól tátogó fesztiválozókat lehetett találni. A 90-es évek britpopja iránt nosztalgia és a Cool Britannia-mánia már egy jó ideje alábbhagyott, a Blur dalai azonban annyira eltérő stílusúak és hangulatúak, hogy a nagyszínpad előtt összegyűlő, a megszokottnál nagyobb és ha lehet, még külföldibb tömegnek nem volt szüksége semmiféle előképzettségre a brit zenei szubkultúrában, hogy egy marha nagyot tudjon bulizni. Damonék egyébként is biztosra mentek, a setlist gyakorlatilag négy kivétellel (Out of Time, Trim Trabb, Caramel, valamint az Under the Westway) a 2000-ben megjelent best of-válogatásalbumuk dalaiból állt össze (és ahogy a nagy kedvencemet, a Popscene-t lehagyták arról is, úgy péntek este sem adták elő).
A közönség már a kezdő Girls & Boysra is úgy reagált, hogy az rögtön elégedett és csibészes mosolyt csalt Damon arcára, aki innentől pár kivétellel végig visszafogottan tüzelte a tömeget. A tombolás aztán a rá következő There's No Other Wayre kezdett beindulni – bár ekkor még a kifogástalan cockneyt beszélő brit srácok mellettem csak bemelegítettek, talán mert még volt sör a poharukban. Nyolc dallal később előbb a poharak kerültek a levegőbe, majd az angolok is, akik szerencsés esetben aztán csak egymásra estek rá.
Harmadiknak jött azonban a Beetlebum, ami remekül megmutatta, hogy Damon hangja – és itt el kell ismerni, hogy ez Liam Gallagherről azért nem teljesen mondható el – ennyi év után is a helyén van, ahogy Graham Coxon ujjai sem rozsdásotak be (bár a kezdésnél volt egy kis bizonytalanság) – azonban a dalok felépítése itt megbicsaklott, egy lassú blokk következett kevésbé slágeres számokkal, túl korán, rosszul időzítve. A közönség a brit zászlók alatt az Out of Time-ot még jól bírta, a Trim Trabb és különösen a Caramel alatt viszont már többen a Parklife-ot követelték, hogy aztán végül a Coffee & TV-t kapjuk meg. Az ember azt gondolná, ha van Blur-dal, amire nem lehet eszeveszettül pogózni, az mondjuk a bájosan melankolikus-negédes Coffee & TV, de mivel végre ismét egy tempós és híres sláger következett, a színpad előtti részen ez már mit sem számított: beindult a stage diving és a lökdösődés, estek hátulról befelé a félmeztelen franciák és olaszok, kifelé pedig a megszeppent lányok. Damon arcán pedig ott volt megint a mosoly.
Aztán jöttek is vissza a csajok rögtön a valaha született együtténeklős-összeölelkezős dalok egyik legtökéletesebbikére, a Tenderre, és bár Noel Gallaghert ismét igazán elhozhatták volna magukkal vendégelőadóként, valószínűleg nem csak nekem volt életre szóló élmény a valószínűleg legjobb Blur-dalt élőben hallani: az embermassza teli torokból ordította a refrént, és még a koncert után a K-hídon hazafelé sétálva is három méterenként felcsendült jobbról-balról egy-egy hamiskás, de annál meghatottabb "oh my baby"-zés.
Damon a koncert első felében nem sokat kommunikált a közönséggel, így amikor a Country House előtt megkérdezte, hogy érezzük magunkat, sejteni lehetett, készül valamire. És tényleg: fogta magát és leugrott a tömegbe, ami természetesen ettől azonnal megőrült. Damon kézmozdulatokkal hívta magához és tolta el a közönséget, akik erre iszonyatos nyomással áramlottak felé, majd pedig vissza. Öt méterre a leizzadt és a farmerdzsekijét ledobó énekestől nem lehetett nem észrevenni, hogy Damon a negyvenes éveire is remekül tartja magát, na és hogy nem kicsit érzi jól magát a bőrében. A bandából a legtöbb energia azonban még csak nem is benne, hanem a külsőre egyébként erőteljesen nagypapásodó dobosban, Dave Rowntree-ben volt, akinek a hűtéséről Damon külön és személyesen gondoskodott, folyamatosan locsolta ásványvízzel.
És ekkor jött végre a Blur Wonderwallja, a legprototipikusabb Blur-dal, a mindenhonnan folyamatosan követelt Parklife: a pogózásban valószínűleg csak azért nem sérültek meg emberek komolyabban, mert a Country House eddigre már jól kifárasztott minket. Ezt követte az egyik legzseniálisabb sort felvonultató End of a Century ("your mind gets dirty as you get closer to thirty"), majd lassabb dalok sora, hogy levegőt is kapjunk.
Nem volt nehéz kitalálni, hogy ha eddig nem hangzott el a Song 2, akkor az lesz a zárás: így is lett, a zúzásra pedig a tömegből levegőért és alkoholért kimenekülők is gyorsan visszaszaladtak, ahogy gyakorlatilag mindenki, aki a színpad környékén ácsorgott, és meghallotta az ismerős riffet. A konzoljátékok, reklámok, extrémsport-videók és persze gimis diszkók örök slágerével búcsúzott tehát Magyarországtól a britpop történetének második legnépszerűbb csapata, én pedig megfogadtam, volt ez olyan jó buli, hogy ha jövőre eljön a Szigetre Noel Gallagher vagy Liam együttese, a Beady Eye, az ő koncertjükre meg egy Blur-pólót fogok felhúzni.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon