Strand Fesztivál: A maradéknak is lehet örülni

"Héjj bicsiz, ne rohangáljatok már programfüzetért, úgyis csak fürödni meg táncolni jöttünk, nem?" - adta ki barátnőinek az utasításokat egy ránézésre gimis csaj a Strand Fesztiválon.

Igazuk van azoknak, akik szerint fesztiválként elég gyengének indult a Strand. Nehéz lenne vitatkozni azzal az összbenyomással, hogy a Soundról maradt piákat, szigetes karszalagokat és voltos kerti székeket próbálták elsózni, és a magyar könnyűzenei élet krémjénél is létezik erősebb hívószó a fesztiválpiacon.

De ha úgy nézzük, hogy tízezerért lehet három napot kempingezni a Balatonon több ezer fiatallal és némi élőzenével, munkahelybarát időpontban, akkor máris egy vonzóbb ár-érték ajánlatnak tűnik a dolog.

A Balaton remekül is működött, és ha minden ezen felüli szolgáltatást ajándéknak fogtunk fel, akkor nagyszerűen el lehetett szórakozni. A két darab színpad között például mondhatni virágról virágra szállva el lehetett ugrabugrálni tetszőleges zenekarra, a kevésbé elkötelezett rajongók népes táborával együtt.

Ha valakinek nem akad ki ilyesmitől a koncertközhely-métere, akkor az előadók munkáját is bármikor meg lehetett segíteni egy "Héjj" felkiáltásra adott "Hó" válasszal, esetleg egy "Hip"-re adott "Hopp"-pal, amikor pedig a Subscribe énekese arra kért mindenkit, hogy érezzük, ahogy itt együtt vagyunk mindannyian, akkor én tökre éreztem, meg minden.

Egy kísérletezőbb zenekar talán törpejárásban is megvonatoztathatta volna tömeget. Én ezt a Fish!-től el tudtam volna képzelni, csak arról pont lemaradtam, mert egy gyanúsabb kinézetű, 800 forintos zöldséges hotdogtól egy darabig széntablettáért esdeklő nyomorulttá váltam. De volt diumdisu is, ha valaki főleg a mutatóujjával és a mellizmaival szeret táncolni.

Aki kihagyta az első napokat, az lemaradt arról, hogy Bocskor Bíborka a Magashegyi Undergroundból Kate Bush-nak öltözött és pont olyan átéléssel rázta, mint utóbbi a híres vörös ruhás klipjében. Vagy hogy ott volt Udo, a negyvenes úr, aki bármelyik fiúnak fizetett pár italt az egyik fesztivál közeli kocsmában, miközben tört angolsággal magyarázott a Ford Mustangjáról, amibe be lehet ülni. És tényleg volt egy Mustangja, azt azonban már felelőtlenségnek éreztem volna, hogy meg is kocsikáztasson.

De azt is érdekes volt végignézni, ahogy egy kisebb csoportnyi Winnetou a legszebb indiánregényes élményeimet felidézve próbált egy gumikenunyi szeszt becsempészni, mondjuk a feltámadó viharos szél és az éber biztiőrök miatt meghiúsult a vakmerő vállalkozás. Kicsit hiábavaló is volt persze, a fél fesztivál amúgy is folyamatosan kinn dorbézolt, bevett dolog volt bárkit kihívni egy sörre.

Szóval kellően alacsony elvárásokkal könnyen felül lehetett emelkedni a kellemetlenségeken, mindössze egy yolo-trikós embert láttam, de szerintem ő is érezte, hogy ez talán túlzás. És ha azt nézzük, hogy az emberek balatonozni és ismerkedni jöttek ide, akkor végül is mindkettőre volt mód.

Wolf elárulta a titkot, hogy a vízben azért kell a frizbit mindig a csajok mellé dobni, hogy le tudjanak érte hajolni, Noémit egy fotós azzal akarta felszedni, hogy előhozta a kocsijából a teljes objektív és vakuparkját, Szilvi komoly kísérletet tett arra, hogy egyszerre négy emberrel smároljon, Gergő pedig már azzal befutott egy csajnál, hogy megengedte neki, hogy hozzáérjen a mellszőréhez. Olyan volt az egész, mint egy vízi EFOTT, és ha így meg lehet szabadulni a fesztiválokról maradt műanyag poharaktól és karszalagoktól, akkor simán elférhet még ez a fesztivál jó pár évig.

Amint visszaértem Budapestre, a borús Deák téren igazoltattak a rendőrök, és egy kábé ezerfős, zászlókkal és "Nemzetgyűlés" táblákkal vonuló elszánt tömeg fogadott. Amikor megkérdeztem egy résztvevő bácsit, hogy mi ez az egész, ő készségesen felvilágosított, hogy: "A haza nem eladó!". Na, végre egy jó hír, gondoltam magamban, miközben az is világossá vált, hogy teljességgel megérte pár napig gumimatracon ringatózni a Balatonnál.