A gimis punkzene már a doktoriját írja

016 14 06 08 pafe offsprin
2014.06.09. 20:23
9 hozzászólás

1994. Az év, aminek kapcsán mindig Kurt Cobain halálát szokás megemlíteni. Ebben az évben nagyjából vége is lett a grunge-nak, de helyette jött valami egészen más. Minden idők egyik legmegosztóbb zsánere, a poppunk, amelynek egyik legfontosabb képviselője lépett fel vasárnap este a Pannónia Fesztiválon. Az Offspring bebizonyította, hogy a műfaj elérte azt a kort, amikor már nehéz nosztalgia nélkül gondolni rá. De ez nem is baj.

Az Offspring Pannónia Fesztiválos koncertje akár a poppunk/punkrock műfaj kereskedelmi áttörésének ünnepe is lehetett volna. Dexter Holland és zenekara ugyanis a fellépés első felében kizárólag az 1994-es Smash című lemezüket játszották, azt az albumot, ami az igazi áttörést jelentette a punkrock mainstream sikerének.

1994-ben megjelent fontos lemezek 

  • Green Day - Dookie
  • NOFX - Punk in Drublic
  • Bad Religion - Stranger Than Fiction
  • Rancid - Let's Go
  • The Offspring - Smash 

Az Offspirng, illetve később a Blink-182 vagy Sum 41 hosszú évekig uralták a popzene gitárosabb részét. Pofátlan mennyiségben gyártották a klipes slágereket, miközben azért,  ilyen vagy ilyen dalok esetén érdemes megfontolni a feloszlást. Szerencsére a PAFÉ-s koncerten nem lehetett panasz: a legutóbbi két albumról talán csak egy dal hangzott el, és ez így is van rendben. 

Állandóan azzal jönnek, hogy a Smash után mennyire elhanyagoltuk a politikát és a társadalomkritikát a dalainkban. De ehhez a témához egész egyszerűen nem vagyok elég tájékozott. Rockzenét hallgattam mindig is, a punk inkább zeneileg volt rám komoly hatással, mintsem az üzenete. Meg nem is tudnék úgy hiteles punk lenni, hogy most éppen a molekuláris biológia doktorimra készülök az egyetemen

A Pannónia Fesztivál még mindig a trú kalapácsos arcoké

2012-ben jártunk utoljára a fesztiválon, azóta annyi változott, hogy nincs már metapay, vagyis marad a jó öreg készpénz, ha az ember sörre vágyik, kénytelen a pénztárcájából összekaparni az aprópénzt. Nagy kár, hogy ehhez átlag 20-40 percet kell sorbaállnia, miközben a környék 85 százaléka nincs kivilágítva, várakozás közben pedig a fél órával ezelőtti Kalapács-koncertről áradozó fiatalokat kell hallgatni.

- mondta nekünk a koncert előtt a zenekar frontembere, Dexter Holland, aki lassan ötven évesen döntötte el, hogy befejezi az egyetemet. Ettől még mindig simán belefér neki az égig zselézett, hidrogénezett séró, farzsebbe tűrt kendő és a lakattal összezárt nyaklánc. Így:

Summer of '99

- mondtam magamban, hiszen ki ne emlékezne arra az időszakra, amikor a fehér térdzokni, a háromnegyedes gatya, a lángnyelves nejloning és a siltes sapka legalább akkora alapvetésnek számított, mint egy rajzfilmes hangú énekes minden új punkrock csapatban. De tényleg, volt egy idő, amikor kiszőkített séró egész egyszerűen kötelező volt a műfajon belül, legyen szó a Green Dayról, Offspringről, Blink-182-ról, a Sum 41-ról vagy a román válogatottról.

Nem is várt senki tehát senki sem infantilis nosztalgiázásnál többet a PAFÉ-s koncerttől, pedig a Smash sok szempontból egy klasszikus punklemez, mintsem deszkás punk középosztálybeli fehéreknek a muter Fordjában. Egészen lehengerlő volt az az energia, ahogyan a 20 éve megjelent album számait ledarálta a zenekar, mindenféle flancolás vagy fölösleges kivagyiskodás nélkül, még Dexter Holland játékgitár méretű hangszere sem volt röhejes 15 másodpercnél tovább. A színpad környéke tele volt emberekkel, a szellősebb részeken, oldal, hátul, pedig fel-le rohangáló huszonéveseket lehetett látni, már tényleg csak az hiányzott, hogy a léggitározás mellé párosuljon a klasszikus poppunk terpeszugrás is.

Soha nem gondolkoztam azon, hogy mi bármiféle hatással lettünk volna a minket követő generációra. Csak az utóbbi pár évben kezdtem olyan bandákkal találkozni, akik a mi zenénket említik inspirációként. Szerintem a legtöbb új punkrock együttes inkább a NOFX vagy a Pennywise hangzását próbálja utánozni. Minket  nem is tudtak volna, hiszen nem is volt annyira markáns, egyedi megszólalásunk.

Aztán amikor a Smash végére értek a koncerten, lecserélték a hátuk mögötti borítót a mai Offspring logójára, és jöhetett a slágerfeszt. Why Don't You Get a Job?, The Kids Aren't Alright, a játéktermekben a Crazy Taxinak köszönhetően életem végéig az agyamba égett All I Want, és persze a Pretty Fly (For A White Guy). A közönség pedig egy emberként tombolt.

Gerillacenzúra

Csak egy valaki mondja el nekem, hogy miért jó felfújható kalapácsokkal, pálmafákkal, krokodilokkal koncertre járni. Persze, hogy jó tájékozódási pont az elveszett cimbiknek, de ez még nem indokolja, hogy 90 percen keresztül lóbálják, fejhez csapkodják, és mások elől a produkció tagjainak felét kitakarják. A magyarázatokat a tema@mail.index.hu címre várjuk. 

A francnak ide valami Biffy Clyro, ha a fesztiválon egyébként is többségben levő huszonévesek még mindig a gyerekkoruk zenéire képesek igazán felengedni még úgy is, hogy a slágereket Dexter Holland már nem igazán tudta sokszor rendesen kiénekelni, a Good Charlotte-tagok haját elirigylő gitáros Noodles pedig az elején elég csúnyán belebonyolódott a The Kids Aren't Alright nem túl komplex szólójába, de ez legyen a legnagyobb kritika velük szemben, hiszen a koncert nagy részét vérprofin, és végtelenül szimpatikusan nyomták végig. Még azt is elhittem nekik, hogy tényleg jól érzik magukat.

30 éve nyomjuk együtt, de még mindig iszonyatosan jó érzés dalokat játszani a Smash-ről. Már 10 éve léteztünk, amikor végre felfedeztek minket, ezért inkább tűnik csak húsz évnek az együtt töltött idő, ami persze még így is bőven több, mint amennyire valaha számítottunk. A világot már nem fogjuk megfejteni, az öltözőt nem verjük szét nyolc üveg whisky után, de arra még simán képesek lehetünk, hogy szórakoztassunk. Új zenéket is írunk még, de arra ne számítson senki, hogy a saját magunk feldolgozászenekara leszünk.

- majd itt azért még gyorsan rákérdeztünk, hogy mégis milyen dalok vannak, amiket soha semmiképpen sem dolgoznának fel. 

A Stairway to Heaven tabu, a Smells Like Teen Spiritet soha nem játsszuk el. A generációnk meghatározó szerzeménye, kezdő garázszenekarok számára tökéletes alapozás lehet, de egy befutott produkció esetében megegyezik az istenkáromlással.

A Sziget mínusz egyedik napján már a Blink-182 is jön, amivel felteszi a magyar fesztiválszervezés a poppunk zselézett-hidrogénezett fejére a Burger King-koronát, hiszen a műfaj fontos szereplői közül már csak ők nem voltak nálunk. Addig mindenki menjen haza, gyakorolja a terpeszugrást, vedelje papírpohárból a sört és felejtse el, hogy zeneileg valami igazán komoly értéket képviselő koncertre készül. Ezek a zenekarok ugyanis az első korai lemezüket leszámítva pont, hogy borzalmasan előnytelenül öregedtek meg, nem vonultak vissza, amikor zeneileg a gagyi felé kezdtek el haladni (ide tessék beilleszteni szinte bármelyik tetszőleges poppunk produkciót), ezért soha nem kerülnek majd mondjuk a Nirvana vagy a Dead Kennedys mellé. Cserébe jócskán gimi után is úgy érezheti az ember, hogy kevés menőbb dolog lehetett az életében, mint a sulibuliba becsempészett sárgadinnyés vodkalikőrtől átszellemülve a bordásfalról ugrálni a Keep 'em Separatedre.

A cikk elkészülésében óriási segítségünkre volt a Pécsi Készenléti Rendőrség 11-es osztálya, akik nélkül valószínűleg még mindig ott rostokolnánk a lefulladt kocsink mellett valahol Szántódpuszta szélén. Innen is köszönjük nekik!

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?