Megvalósult Lovasi rémálma

DSC 4566
2014.06.19. 18:06
28 hozzászólás
A Fishing on Orfű fesztiválon újra magyar színpadon játszott a feloszlott Kispál és a Borz. Sziget-hangulatú tömeg, slágeregyveleg, generációs élmény – az együttes tehát megvalósította Lovasi rémálmát, és Nagy Magyar Rockmasztodonná vált. De mindezt jól csinálja, még akkor is, ha a kilencvenes évek elejének klasszikus felállását meg kellett erősíteni egy védekező középpályással.

 

Mi lenne, ha egy napon vagy éjszakán egy démon utánad lopakodna a legmagányosabb magányba és így szólna hozzád: »Ezt a koncertet, amelyet most átélsz, még egyszer és még számtalanszor újra kell élned; és nem lesz benne semmi új, hanem minden kiállásnak és szólónak, minden gegnek és tapsnak, a koncert minden apró és nagy eseményének ugyanúgy kell visszatérnie hozzád, ugyanabban a sorrendben és egymásutániságban - pontosan ugyanennek a fröccs-savanyságnak és fák között felszálló cigifüstnek, pontosan ugyanennek a pillanatnak és nekem magamnak. A rock örök homokóráját újra meg újra megfordítják, és téged vele együtt, te porszemek porszeme!« – Nem vágnád magad fogcsikorgatva a földhöz, átkozva a démont, aki így beszélt? Vagy megéltél már valaha oly feledhetetlen pillanatot, amikor azt válaszoltad volna neki: »Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!«

Ha szegény Nietzsche tudta volna, hogy egy koncertkritikában így megbecstelenítik szövegét, talán hozzá sem kezd A vidám tudomány-hoz, de nekem mégiscsak az örök visszatérés terhe jutott eszembe a Kispál és a Borz néhány kisebb külföldi fellépését (a legelsőről itt olvashat) követő nagy orfűi vissza- meg hazatérő koncertjéről.

Nem lehet, hogy a nagy rockzenekaroknak szükségszerűen az a sorsuk, mint a Scorpionsnak meg a Pink Floydnak, hogy eredeti értékeiktől függetlenül még évtizedeken át újra meg újra a régi énjüket kell mutogatniuk? És talán a méltóságteljes búcsúzást eltörlő „minden évben csak pár koncertre” való összeálláson, az egyre hízó koncertbevételeken, az átható nosztalgián többé már nem kéne bosszankodni, hanem elég, ha belekiáltjuk a csillagos égbe: „Isten vagy és sohasem hallottam még istenibbet ennél!”

Bokából próbálkoztak az esernyőcsellel

A probléma csak azzal van, hogy a Kispál és a Borz négy év után sem adott isteni koncertet – igaz, rosszat sem. Az első négy lemez szertelen avantgarde dalai ma is elképesztően erősek, és ezekből a bő két óra alatt tényleg sikerült a színe-javát eljátszani, sőt, még olyan különlegességek is előkerültek, mint mondjuk a Rajtakaptál. Feltűnő volt az is, hogy míg régebben azért előfprdult, hogy a Zsákmányállat-ot vagy a Húsrágó hídverő-t egyfajta gúnnyal tudták le, most kifejezetten élvezettel, szeretettel vették elő őket.

Viszont az is feltűnő volt, hogy jelentkeztek a Lovasi tavalyi önmagyarázó öndiagnózisában leírt alternatív masztodon-ság jelei: a slágeregyvelegek, a spotlámpák fényében elmélyülő ráncok és a megbicsakló, ám a közönség által azonnal kisegített énekhang A vadnyugat története indián szemmel címmel felkonferált Egy az egyben (csak maga) előadásakor. 

De a korral együtt jár a fesztelenség is, ahogy Bräutigam a focivébé jegyében – közben Chile ugye veri a spanyolokat – megpróbálkozott egy ardiles-szel, azzal az átemelős csellel, amit az én generációm már inkább Ilhan Mansiztól ismer. És ha már focivébé, akkor nem tudom megállni a Nemzeti Sportos hasonlatot: a támadók jó teljesítményéhez nagyon kellett az, hogy a középpályának valaki fazont adjon: az est Makaleléje az Erik Sumo Bandből igazolt Csaszári Gergely volt, aki húrokkal és billentyűkkel támogatta meg a Bräutigam–Kispál–Lovasi-támadótriót.

Érzitek, hogy lobogó hajú ifjú vagyok?

Azért a főszereplők az eseményt persze kellő iróniával kezelték, Lovasi néha mini stand-uppá terebélyesedő konferálásaiban megjelent a szokásos önostorozás

Ti is érzitek, hogy csodálatos, lobogó hajú fiatal vagyok?

A Nagy Visszatérésen a „Jó, hogy vége a kilencvenes éveknek, és soha nem jön újra eeee-eeel” sor is nagyon nagy zárójelet nyitott. De ezek talán azért tűntek fel nekem ilyen erősen, mivel a bő kétórás koncerten kevés volt az izgalom, és volt idő arra, hogy néha eszembe jusson, hogy Lovasi szerint az 1995-ig megszületett anyag

Tulajdonképpen rockzene, amin rock hangszerekkel játszanak valami furcsa, üres valamit, és közben rikoltozik valaki.

Az izgalomra az amúgy otthonos és igen jó koncertrálátással bíró fesztiválra bezsúfolódott tömegnek láthatóan nem is volt túl nagy igénye. A közönség derékhadát a harmincas, de még inkább a negyvenes korosztály alkotta, akik a domboldalban próbáltak egyensúlyozni, miközben a színpad előtti részen inkább a sokadgenerációs Kispál-rajongók ropták. Egy sötét, dimbes-dombos helyen nem vállalkoznék tömegbecslésre, de olyan sokan voltak, hogy lefagyott a mobilszolgáltatás és Szigetre emlékeztető emberi dugók alakultak ki a sétányokon. A szervezők becslése szerint 7-8 ezres tömeg zsúfolódott össze az egyébként 4-5 ezer számára kényelmes dombon. 

Én tettem egy kört a koncerten kívül is, hogy lássam, ki az, akit nem érdekel a Nagy Visszatérés, de csak pár hetijegyes lézengővel találkoztam, akik vagy túl fiatalok, vagy túl rapperek voltak a Kispál-lázhoz, netán – mint az Európa Kiadó soundcheckjén álldogáló úriember – nem értették, minek tér vissza az, amit alig négy éve, sok érzelemmel egyszer már alaposan elbúcsúztattak. 

A búcsúról az egyetlen ráadás után más szó sem esett, csak a „Jövőre, veletek, ugyanitt!” – szóval lehet megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy a Kispál és a Borz még sokszor megforgatja a rock homokóráját, de a mostani koncert alapján nem túl valószínű, hogy tudna egy nagyot rázni rajta.