Zakóban zenélni nem menő

A szombati volt talán a leggyengébb nap a Volton, az Afghan Whigsre bántóan kevesen jöttek el, a Volbeat egyáltalán nem akkora szám, mint egyesek gondolják, a Hurts pedig annyira kiszámítható, mint a csattantó a romantikus filmekben. Szerencsére fellépett a Middlemist Red is, hogy legalább valami jó is történjen.

The Afghan Whigs

Azt hiszem, erről a koncertről nyugodtan el lehet mondani, hogy a fesztivál egyik legnagyobb mellényúlása volt. Na, nem a zene miatt, hanem mert az Afghan Whigs egész egyszerűen túl réteg az átlag magyar zenei közízlésnek, Amerikában viszont kifejezetten megbecsült produkciónak számítanak, egy Volthoz hasonló méretű eseményen minden bizonnyal odaférnének a nagyszínpad valamelyik korábbi műsorsávjába. Itt viszont kora este, a jóval kisebb OTP Színpadon játszottak, alig 200, unatkozó, a zenekar pályafutását valószínűleg egyáltalán nem ismerő ember előtt. Nem is volt sok kommunikáció a részükről, hamar eldarálták a bulit, aztán mehetett mindenki Magashegyi Undergroundra. 5/10

Volbeat

Nekem egyszer valaki, a metálzenében eléggé jártas figura azt mondta, hogy a Volbeat azon kevés keményzenei együttesek egyike, ami még frissnek és néhol újítónak hat. Ez annyiban tényleg igaz a dán zenekarra, hogy ritkán hallani metált, countryt vagy egyszerű rock and rollt egymás után, viszont az újítást pont kikérem magamnak. Mellesleg a Volbeat is már 13 éves, ez pedig kizárólag a metálban számít zsenge kornak. Michael Poulsen kétségtelenül szimpatikus énekes, néhol még volt is egy-egy jól eltalált dal, de szükségtelenül hosszú és csapongó volt a Volbeat ahhoz, hogy mondjuk egy puszta érdeklődőt igazán letudjon kötni. Arról nem is beszélve, hogy zeneileg tényleg semmi újat nem hoztak, csak jól elnyomták azt, amit a régi rockerek annyira szeretnek, legyen szó Iron Maidenról, Metallicáról vagy Johnny Cash-ról. Viszont még mindig mérföldekkel jobb volt, mint az egészen hányinger produkciót nyújtó, teljesen értékelhetetlen You Me At Six. 6,5/10

Hurts

Most már értem, miért jönnek ezek annyiszor. Nem is tudom mit csodálkoztam azon, hogy Ákos egyik kedvenc zenekarát mennyien szeretik itthon. Hiszen ez is pont olyan kimért, modoros, öltönyben elénekelt popzene, amit egyszerre szánnak monumentálisnak és szívbemarkolónak. Így persze tele volt a tánctér olyan arckifejezésű hölgyekkel, mint amikor egy romantikus filmben kiderül a pasiról, hogy nem megcsalta a párját, hanem csak megvette az eljegyzési gyűrűt, és akkor egymás karjaiba hullanak. Való igaz, a Hurts tényleg egy hatalmas romantikus vallomás, zeneileg viszont semmiben sem különbözik azoktól a produkcióktól, amik kizárólag ötezres tömegben, nagyszínpadban és reflektorfényben tudnak gondolkodni. Aki viszont zenei élmény helyett valamiféle szentimentális hasonulást keresett Theo Hutchcraft énekessel, az biztosan nagyon jól érezte magát, hiszen a frontember egyszer a szerelmi bájködből kilépve kőkeményen ripityára tört egy szerencsétlen mikrofonállványt. 7,5/10

Middlemist Red

Ahogy előző nap a Run Over Dogs, úgy szombaton a Middlemist Red hozott egy kis pozitívumot a valamivel gyengébb szombati napba. A Deezer nemzetközi tehetségkutatójának megnyerése és az Index dalversenye óta hirtelen minden szakmabeli az ő nevüket ismételgeti, nincs olyan zenei kerekasztal-beszélgetés, ahol nem emlegetnék az együttest. Ez egyrészről jó, mert tényleg tehetséges srácokról van szó, másrészről viszont szánalmas, hogy ennek a számnak nemzetközi versenyt kellett nyernie, hogy a magyar dalszövegekre maszturbáló MR2-s szerkesztők hajlandóak legyenek betenni a rotációba, aztán meg úgy beszél róluk mindenki, mintha az együttes mecénásai lennének. Élőben fellépésről fellépésre egyre jobbak, a frontember végre képes magát elengedni a színpadon, és még mindig iszonyatos átéléssel játsszák a saját számaikat. Amikor már DJ Jeszy is elismerően bólogat a VIP-részlegben, akkor már tényleg nem mondhatja később senki, hogy mi nem szóltunk időben. 9/10

Netsky

Elég nagy gondban vagyok a Volt esti műsorsávjával, Steve Aoki vagy Nero nekem maga az antizene, és Netsky sem különbözik tőlük sokban. Legalábbis ezt gondoltam magamban, aztán láttam, hogy Netsky rendes zenekari felállással érkezett, dobossal, énekessel, ahogy kell. A zenéjét általában annyival elintézik, hogy lufi drum and bass, és való igaz, a saját számai tényleg nagyon egyszerűek, általában egy jól megírt leadre épül a legtöbb. Ez egyébként nem feltétlenül baj, mert ameddig Steve Aoki vagy Nero az eszetlen prosztózásban hisz, addig Netsky megpróbál valamiféle narratívát vinni a zenéjébe, ahogyan azt régen a drum and bass DJ-k is csinálták. Ez pedig mindenképpen elismerésre méltó, mégha Netsky már inkább nevezném popzenei producernek, mintsem drum and bass DJ-nek, dehát a nagyszínpadra nem is férhet már fel az ilyen. 7,5/10