Ez tényleg csak majomkodás volt

2014.07.07. 15:16
45 hozzászólás

Eljött a nagy nap a Volton, fellépett az Arctic Monkeys. Ám hiába várta őket több ezer ember, az év koncertjének titulált eseménynek bántó csalódás lett a vége, amiből kiderült, hogy Alex Turner frontember értékítéletét valahol nagyon csúnyán hazavágta a világsiker. Az utolsó idei koncertbeszámoló a Voltról.

Mary PopKids

A Nagyszínpad versenyen győzedelmeskedő Mary PopKids egyik díja az volt, hogy felléphettek a Volton az Arctic Monkeys előtt, pontosabban az Arctic Monkeys előtt fellépő Strypes előtt. A nyilván óriási dolognak számító fellépésre az együttes nyolc tagjából hét a saját zenekaruk pólójában érkezett, ami nálam alapból egy óriási fekete pont, hiszen már a koncerttel magát reklámozza a produkció, nincs szükség felvinni magunkkal a merch pultot. De ez apróság, hiszen a Mary PopKids erősségét pont az egységben kell keresni. Csak most vettem észre, hogy egyébként mennyire kreatív gitárosa van a zenekarnak, az egyik dalban elrejtet Arctic Monkeys-riff pont annyira jól időzítve lett elhelyezve, hogy ne legyen majomkodás. Ellenben a számsorrend kiválasztásán még lehetett volna agyalni, a koncert közepe például nagyon leült néhol, és azt is meg kell vallani, hogy Somló Tamás, illetve Saiid színpadra hívása egyszerűen sok volt, a szaxofonossal így is 9 fősre bővülő együttesnek. A végére persze felpörögtek a dolgok, jó látni, hogy a Parazol után a PopKidsnek is van egy masszív törzsközönsége, már csak tényleg arra kell figyelni, hogy amit a klubkoncerteken tudnak, azt hasonlóan csinálják egy fontos fesztivál nagyszínpadán is. 6,5/10

The Strypes

Nagy-Britanniában a rockzene megmentőiként hivatkoznak rájuk, hiszen egészen ritka, hogy 16 éves gyerekek ilyen hozzáértéssel játszanak '60-as, '70-es évekbeli gitárzenét. A négytagú ír bandát hamar leszerződtette egy nagy kiadó, bekerültek Elton John menedzsmentjéhez, és pillanatok alatt az Arctic Monkeys előzenekara lettek. Nem csoda, hiszen Nagy-Britanniában túl régóta dominál az indie, nyoma sincs már az amerikai blueshagyományokra épülő együtteseknek. Ennek megfelelően a koncert első fél órája maga volt az időutazás. Tomboló rhythm and blues, gitárszólók és szájharmonikázás mindenhol, még egy Brand New Cadillac is belefért. Az elképesztően szolid, minden kommunikációs készségtől mentes frontember helyett egy 2003-as Avril Lavigne-klipből kilépett gitáros beszélgetett a közönséggel, de ember legyen a talpán, aki képes az elhadart, ír akcentussal súlyosbított konfokból bármi konkrétat megérteni. Aztán persze kiderült, hogy ez a fajta múltidézés másfél órában túl sok, nem elég izgalmas, és már a szólók is mindig ugyanannál a résznél jönnek.

stripes
Fotó: Csudai Sándor / Sziget.hu

Persze ne felejtsük, hogy 16 éves gyerekekről van szó, akik technikailag képzettebbek a magyar rock nagyágyúinak 97 százalékánál, csak dalokat kell majd egyszer írniuk, de erre valószínűleg már egy egész focicsapatnyi szerzőt szedett össze a kiadójuk. Érdemes párhuzamot vonni köztük, és az igen hasonló zenét játszó Ivan & The Parazol között: az ír tinédzserek alig egy rendes lemezzel nagy kiadósok és az Arctic Monkeyszal turnéznak, utóbbiak pedig hiába tudnak már dalokat is írni, még így is csak nagy nehezen férhetnek fel egy-egy nagyobb fesztivál nagyszínpadára. 7/10

Arctic Monkeys

Rég volt olyan, hogy sikerült Magyarországra hozni a világ öt legnagyobb zenekarának egyikét, ezért is számít óriási dolognak, hogy az Arctic Monkeys fellépett a Volton. (Ugyan a nagysikerű bemutatkozó lemezük óta nyolc év telt el, de ne legyünk telhetetlenek.)  Alex Turner és társai vagány indie rockerekből szép lassan a legkomolyabb stadionrock produkcióvá váltak, elhagyva a tipikus brit stílust valamiféle amerikai álvagánykodásért. A zenéjük változásával viszont csak nőtt a népszerűségük, mára az Arctic Monkeys legalább annyira alap lett minden, a zene iránt a felületesnél csak picivel jobban érdeklődő embernél, mint mondjuk a Red Hot Chili Peppers.

Az óriási érdeklődés ellenére egyértelmű csalódás volt az Arctic Monkeys. Én ugyan a második lemez óta erős vállvonogatással kezelem őket: minden lemezükön akad egy-egy jobb dal, de az Elvis-imitátorrá változó Alex Turnert valahol végleg megrontotta az az időszak, amikor összehaverkodtak a közismerten nagypofájú Josh Homme-val. Konkrétan ugyanabban a sorrendben sikerült eljátszaniuk a számaikat, mint egy nappal korábban Dániában (Roskilde, Volt), de ez még nem is lett volna akkora baj, ha csak pár pillanatra úgy tesznek, mint akiket egy kicsit is érdekel, hogy éppen az a dolguk, hogy szórakoztassanak.

Alex Turner úgy dülöngélt össze-vissza, mint aki egész nap vodka-rivotril kombóval készült a fellépésre. Egy értelmes mondatra nem volt képes, és nagyjából három számonként csinált valami tényleg értékelhetőt a gitárjával, társai pedig gond nélkül elalibiztek a háttérben, amíg bőrdzsekis Elvis újabb és újabb tapsvihart követelt a közönségtől. Még az ilyen beleszarós nagyképűség is elmegy, ha a számok jók. De nem voltak azok, az új lemez dalait mintha kizárólag azért írták volna, hogy negyven fokban se izzadjon meg senki, a kicsit odabaszósabbak pedig annyira tompán szóltak, hogy rossz volt hallgatni. Szegény közönség hiába őrült meg minden egyes percért, a koncertet záró R U Mine?-on kívül minden szám lelketlenül szólt.

Furcsa, mert a fellépés után a zenekar és Strypes tagjai nagy boldogan mentek bungee jumpingolni és falat mászni, annyira tetszett nekik a helyszín. Így viszont még érthetetlenebb, hogy akkor miért nem lehetett kicsit odatenni magukat. Mintha Alex Turner elfelejtette volna, hogy alapvetően a zenéjük miatt szeretik őket annyian, nem pedig azért, mert ő Alex Turner. 3/10