A '90-es évek nem retró, hanem a jelen

A Sound zárásaként az időjárás ismét kiszúrt a bulizókkal, a semmiből lezúduló zivatar kis híján teljesen hazavágta Azealia Banks koncertjét, ami rendes körülmények között a fesztivál legjobb bulija lehetett volna. Bezzeg Steve Angello vagy Armin van Buuren nyugalomban nyomhatta ugyanazt a lelketlen veretést, egyedül Lindströmnek sikerült kicsit menteni az utolsó napot. Balaton Sound, vasárnap.

Azealia Banks

Félő volt, hogy sorban harmadjára is elmarad Banks magyarországi fesztiválfellépése, hiszen a hirtelen lezúduló zápor miatt a kezdés időpontjában alig pár tucat ember lézengett a nagyszínpadnál, de úgy 20-30 perces késéssel végül csak felment a színpadra. Nagy kár, hogy az eső miatt az egészen extrém ruhában, két táncoslánnyal fellépő rapper koncertje alig 40 percig tartott, ráadásul a közönség is csak elkeserítően kis létszámban merészkedett a mocsárrá változott küzdőtérre.

Pedig itt végre meglehetett nézni, hogyan érdemes tényleg jó bulit csinálni a Balaton Sound nagyszínpadán cirkuszi majomkodás és hangerő-tologatás nélkül. Banks remekül ötvözi a New York-i rapet a modern elektronikus tánczenével, ami csak pár fokkal kevésbé prosztó, mint bárki a Sound nagyszínpadán, de itt legalább tényleg kapunk hozzá produkciót a folyamatosan pattogó énekesnőtől. Simán a fesztivál egyik legjobb bulija lehetett volna, ha nem barmolja szét az eső. Azealia Banks még élvezte is a bulit, de ez így 40 percben állati kevés volt. 7,5/10

Steve Angello

Sok minden jót adtak nekünk a svédek, de van köztük olyan is, aminek sose kellett volna napvilágot látnia. Ilyen volt a Swedish House Mafia, aminek köszönhetően mára minden nagyobb headliner dj ugyanazokat a számokat játssza, ugyanazokkal a kimért dropokkal és ugyanazokkal a kamu beleszövegelésekkel, hogy tegyük fel a kezeket, emeljük fel a kezeket, és emeljük fel a kibaszott kezeket, miközben csinálunk egy kis zajt. Egészen elkeserítő volt hallani az említett svéd dj-trió egyik volt tagjának produkcióját, alig volt olyan szám, amit ne hallottam volna a Zamárdiban töltött négy napom alatt. Zombie Nation, Alice Deejay, csupa olyan számok feldolgozásai mentek tőle (is), ami alapján kijelenthető, hogy a '90-es évek nem valami retró vagy revival manapság, hanem maga a jelen a 80 ezer eurónál kezdődő gázsijú fellépőknél.

Az egy dolog, hogy egyszer teljesen elment a hang a színpadon, majd másodjára ez már mintha szándékos lett volna. De arra az igénytelenségre tényleg nincs mentség, hogy valaki a saját zenéjének éneklős részében húzza le a hangot, hogy valamiféle éneklést csaljon ki a közönségből, miközben ő maga csak rettentő kínos, egyhangos nyögdécselések ismételgetésével tett hozzá a csordavokálhoz. Jó, hogy vége van, hosszú hónapokig nem akarok az ilyen fellépések közelébe sem menni. 1,5/10

Lindström

A norvég nu-disco három nagy alakja, Prins Thomas, Todd Terje és Lindström a műfaj más-más elemében nyújt valami kiemelkedőt, utóbbi például a kitekert szintikkel utaztató space discóban érzi magát otthon, és hát hol máshol tudja ezt megmutatni, mint egy kis közönség előtti élő fellépésen. Merthogy negyed ház előtt kezdett az addigra már tíz centi mély mocsárral körbevett Telekom Teraszon, szóval még a színpad előtti korláthoz is simán oda lehetett férni. Nyitásnak rögtön be is hozta a Vōs-sākō-rv-t, amit fogalmam sincs, hogy kell kiejteni, de csak azért is skandináv betűkészlettel másoltam be, hátha valaki próbálkozna.

Egy Terje-remixszel folytatta, szépen vezette át a billentyűket egyik helyről a másikra, de amúgy kicsit később előfordult olyan is, hogy két réteg szinti szólt egyszerre teljes egyetértésben. Ezeken felül még némi törtet is beemelt a műsorba, majd az addigi legnagyobb örömet kiváltó Lanzarote vitt beljebb mindenkit még jobban a nyolcvanas évekbe. És mindez az első harmadban történt. Nagyon nem volt jó üzlet fél óra után otthagyni Armin van Buurenért. 8,5/10

Armin van Buuren

Tavaly még csak az egyik középső nap, idén viszont az egész fesztivál zárását bízták a holland trance-nagykövet Armin van Buurenre, akit én tényleg nagyra tartok, de évről évre egyre lejjebb rombolja saját magát és ezzel együtt az egész műfajt is. Mert amerre van Buuren a trance-et viszi, arra fordul vele a világ, és ha ez az a szakadék széle, aminek az alján éppen az alpári svéd iskolás electro és arena house van, akkor is mindenki boldogan ugrik együtt vele. Ez a helyzet, a trance egyre inkább beleolvad az északiak nagy találmányába. Az alapvető manírok, az égig érő dallamos szintik még megmaradtak, bár szinte csak a kiállásokban, a dalstruktúra többi része, külön kiemelve a dropot és az utána következő csapatást, az viszont egy az egyben megfelel a bazári electróénak.

A nagy fúzióval kapcsolatban valahogy a legbeszédesebb mégis Armin egyik legújabb száma, amihez nem fűznék most kommentárt. Tényleg ez lenne a trance 2014-ben? Ebben az egészben amúgy az a legszomorúbb, hogy van Buuren a gyökereket is berángatja ebbe a játékba, ma is lejátszotta például az Insomniát és az Adagio for Stringset valamilyen minősíthetetlen remixben, de Agnelli&Nelsont is mintázott, ha jól hallottam. Ugyan nem trance, de az amúgy egész kellemes Toca Me is kapott egy ilyen idétlenre belőtt, szarul hangzó szintikkel felturbózott remixet a vasárnapi szettben. Az est zárására betolt This Is What It Feels Like-nak tavaly is nagy sikere volt, miért ne hozná le megint koppra ugyanazzal az agonizáló énekest mutató vizuállal? De végül csak neki volt igaza, épp úgy megőrült rá a tömött sorokban dagonyázó közönség, mint legutóbb. Akkor meg minek fáradni? Vége, konfetti, tűzijáték. 2/10