EFOTT: A Rocklegendák napja
A nagybetűs Magyar Rocklegendák napja volt a péntek az idei EFOTT-on. A nagyszínpadon fellépett Deák Bill Gyula, a Kalapács, a P. Mobil, a Karthago és az Edda is. A több évtizedes pályát befutó rockóriások koncertjei közül mi a két utóbbi, kerek születésnapját ünneplő zenekar koncertjét találtuk a legérdekesebbnek.
Az éppen harmincöt éves Karthago – szinte hihetetlen módon – megalakulása óta változatlan felállásban játszik, így érkeztek Miskolctapolcára is, ahol Deák Bill után, valódi piknikhangulatban álltak színpadra. A koncert alatt sokan választották a fűben heverészést, vagy épp az eldobált műanyagpoharakat kerülgetve bóklásztak, kiélvezve az aznapi utolsó napsugarakat.
Csövesszatyorba kapaszkodva
Az egyetemistákon és főiskolásokon túl végre megjelent egy egészen új réteg is a fesztiválon: az ötvenes éveiket taposó, sörpocakot növesztő apukák. Némelyikük komplett családdal érkezett, büszkén ölelgetve nejét és gyermekeit, volt, aki felidézve a régi emlékeket inkább a hasonló korú barátjába kapaszkodott, de olyan is akadt, aki jobbhíján a letűnt időket idéző csövesszatyrát markolta meg. Közben a nagyszínpad szélénél feleségek egy csoportja várakozott, Maggi leveseket kóstolva és Rauch gyümölcsleveket szopogatva, távolról felügyelve a tömegben játszadozó nagygyerekeiket.
A három és fél évtized alatt alaposan összeszokott társaság, úgy tűnik, még mindig örömmel és szívesen játszik. A koncert egyik nagy hőse Kocsándi Miklós, dobol és énekel, Gidófalvy Attila még mindig a magyar rockzene egyik leginfantilisebb figurája, Takáts Tamás pedig tényleg remek frontember. Egyszer mégiscsak felszisszenek: Takáts Az áruló felvezetésében némileg burkoltan ugyan, de kíméletlenül beszól a homoszexuálisoknak és az elektronikus zenének is (külön kiemelve az acid house-t!), majd köszönetet mond a szüleinek, amiért nem voltak "mások", és így világra hozhatták őt.
Kissé öregesen, de azért mégiscsak szívhezszólóan szólt az öt évvel ezelőtti születésnapra írt Harminc év után is, ahogy a koncert maga is. Ám az említett dalban még maga a zenekar is elismeri:
Játszottunk mindent, mi eszünkbe jutott / játszottunk jó és rossz zenét
Ez a képmutatás helyetti őszinteség pedig, azt hiszem, tényleg mindennél fontosabb. (Igen-igen, a fináléban természetesen nem maradhatott el a Requiem sem.)
Miskolc calling
Idén ünnepli negyvenedik születésnapját a világ legmiskolcibb zenekara, az Edda Művek, akiket ezúttal szülővárosukban lehetett elcsípni. A borsodi megyeszékhelynél tökéletesebb helyen nyilván nem is nagyon lehetne megtekinteni Pataky Attila csapatát. Az énekes elmondása szerint ráadásul az együttes története is a koncert helyszínétől alig néhány száz méterre kezdődött.
Nem is csoda tehát, hogy a frontember a két szám közti átvezetőben szent helyként hivatkozik a koncertnek otthont adó területre. Mindezt elsősorban a megjelent reménybeli diplomások, "a jövő reménysége" miatt, akik megváltoztathatják ezt a "recsegve inogó" világot.
Húzzatok bele a következő ötven-száz évben, mert baromi nagy szükségem van rátok!
– kiáltja el magát a koncert egyik pontján Pataky, aki egyébként egy sámándobot püfölve, hátán matyóhímzéses(?) kabátban, valami pszichedelikus népzenei betétre veszi be a színpadot.
Már meg sem lepődünk, amikor a sajátos világlátásáról és az ufókalandjairól egyaránt ismert frontember – akit ugyebár olykor belülről simogatnak a földönkívüliek – a Hűtlen sorait némileg átköltve, és a változtatást kihangsúlyozva, így énekel: "amíg él, el nem felejti, hogy a magyar(!) múltat ki nem tépheti szívéből".
De a hazai pályán természetesen óriásit szólnak az olyan kifejezetten Miskolchoz kötődő dalok is, mint a Minden sarkon álltam már és az Elhagyom a várost. Azokban a percekben, amikor olyan sorokat hallok, mint hogy
Szürke az utca és szürke a gyár, szürke az élmény, ami rám vár
vagy hogy
Tudom, hogy nem felejted, mennyit jártam itt,
Tudom, hogy nem felejted, mennyit vártam itt
tényleg nagyon szívesen lennék miskolci lokálpatrióta. De hogy mi szükség volt Pataky mellé egy kisegítőénekesre, azt valaki, kérem, mondja meg, mert tényleg nem értem!
Rovataink a Facebookon