Ez az élet, nem az üldögélés a kikötőben

2014.07.20. 17:15
3 hozzászólás

Pár perccel éjfél előtt érkeztünk meg Bánkra, éppen akkor, amikor a beatek hatni kezdtek. Az emberek lávaszerűen folytak az úton, az árkokban, hátrafelé bicikliztek, kezen, fejen és hoppon álltak (---> na jó, ez talán túlzás). Kissé hűvös volt a levegő hőmérséklete, a tömegben lötyögve viszont forró volt a hangulat. Kettőtől viszont egy kiállások nélküli monoton technót pakolt a disc jockey, bevallom őszintén, nekem nem tetszett, de azért voltak, akiknek bejött. Nem mintha nem lenne relevanciája 2014-ben ilyesmivel próbálkozni, hiszen napjainkban a csapból is kiállás folyik, mégis az illető átesett az antiguettaság túl oldalára, olyannyira, hogy engem finoman el is altatott. Helyszíni beszámolók alapján a négytől hatig tartó Designer Drums aztán pompás volt, az egyik barátom csak annyit írt a hajnali tánctérről készült snapchat-fotójára: O.Z.O.R.A.

Másnap, azaz szombaton aztán feltárult előttünk a fesztivál mesevilága, nyakon öntve a magyar, a globális és az univerzum valóságával, de erről kicsit később.

Az időjárás kegyes volt a szórakozni és kikapcsolódni vágyókhoz, 30+ fok, tűrhető sorok a strand büféjénél, mindez megfejelve olcsó és hideg sörökkel. Bár én ott nem ittam, de láttam, hogy mások jóízűen fogyasztják a búzanedűt. Az objektivitás jegyében azért meg kell jegyeznem, hogy a büfés konkrétan rányomta a papírzacskóba mert sült krumplimra az úgynevezett Aro majonézt, amely ízvilága talán véletlenül, talán szándékosan, de tökéletes összhangban van a nevéből képzett pajkos szójátékkal: Aro = maró.

Első blikkre kissé hűvösnek tűnt a víz, aztán persze jó negyven percig lubickoltunk a halakkal. Ahogy a hátamon lebegtem, és a hasamat sütötte a nap, eszembe jutottak földim, Krúdy Gyula becses szavai: "ez az élet, nem az üldögélés a kikötőben". Partra szállva szembe jött a nap szinkronicitása: mindössze néhány perccel azután, hogy a bajszos irodalmár gondolatain merengtem, összefutottam Vágó "a bajusz halhatatlan legendája" Gáborral, aki virágos ingben volt, és sajtos-tejfölös lángost evett, jól megfokhagymázva. Bónusz fun fact: nagyon szép színes inget viselt, lazán kigombolva.

Ennél most már tényleg nincs feljebb - gondoltam magamban -, de a pizzériában kialakult tumultusban kis híján klausztrofóbiás lettem. Itt esett meg velem a fesztivál legborzalmasabb élménye is. Találtam egy konnektort, amire rácsatlakoztattam az elfáradt telefonom, több mint egy óráig be volt dugva, majd távozásunkkor a feltöltöttség reményében kezembe kaptam, és mit látok? 29 százalékon áll. Lenézek a konnektorra, amely mellett mint egy elhasznált óvszer, hever a töltőm, kihúzva! Picit ingerült lettem, még egy lágy bazdmeget is elmormoltam magamban, de aztán a hippispirit továbblendített ezen az aprócska incidensen.

Néhány perc múlva társasozó fiatalok társaságában találtam magam. Egy számomra korábban ismeretlen, aranyásó nevű játék volt terítéken, élvezetes, taktikus és mosolygós perceket okozott, az igazi szépségét viszont az adta, hogy senkit sem ismertem közülük. Ilyesmi jelenet persze bármelyik fesztiválon előfordulhat a Balaton Soundtól a Fidelitas Nyári Táborán át a Magyar Szigetig, de akkor és ott úgy éreztem, hogy ez a nap, más mint a többi.

Kinyitottam a szemem, és láttam mennyien vagyunk,
azokat is szerettem, akiket nem is ismerek,
körülöttünk kardjában a világ, mégis szép a nyarunk,
talán nincs veszve minden, míg vannak ilyen emberek.

10460114 691885077516016 5816196959889379381 n
Fotó: Bánkitó Fesztivál

Persze Bánk nagyon nem csak a mókáról és a kacagásról szól. Lényegében egy társadalmi probléma sem marad érintetlenül, legyen szó romaintegrációról, mozgalmakról, nők helyzetéről vagy éppen az elmagányosodáról. Utóbbiról szólt az egyetlen program, amelyen részt vettem. A Nem Privát Színház interaktív előadása azzal a felütéssel fogott meg, hogy Magyarországon az emberek 20 százalékának egyáltalán nincsen barátja, a darab pedig a szigetemberré válás stációit dolgozza fel.

A előadásban sok minden benne volt, ami a kis magyar valóságot jellemzi:

  • a lélekölő és elidegenítő munka, visszautasíthatatlan, és természetesen ingyenes túlórákkal
  • a csoportnyomás, hogy nem nem vagy ember, ha 34 éves nő létedre nem pottyantottál legalább egy gyereket
  • ha egy buliból felviszel valakit, kötelező dugni
  • aztán ha mégsem történik meg az aktus, és a férfi sértődötten elmegy, a nő halkan motyogja magában: "ne menj el", mert vágyik a szeretetre
  • a körülöttem mindenki boldog, csak nekem nem sikerül érzése

Keresve sem lehetett volna ennél nagyobb kontrasztot találni a Leonardo di Capro főszereplésével készült A part című film kommunás idilljét idéző hangulatához, de talán ettől még mámorítóbb lett az utolsó este. Egyrészt azért, mert nem tudott eluralkodni az emberen a féktelen bulizás utáni kiüresedés, amikor az elhalkuló beatek után nem marad más, csak pár ásítás. Másrészt a zsebpénzekből és bölcsész fizetésekből összekuporgatott nyaraltatás közben is eszünkbe jutott, hogy hoppá, amúgy elég sok dolog nincsen rendben, úgy itthon, mint a nagyvilágban. Pedig per definíció a vakációnak arról kellene szólnia, hogy magunk mögött hagyva a hétköznapok problémáit, a semmittevés puha pamolagán heverészünk, és a híg levegő egy pontját bámuljuk.

A Bánkitó Fesztiválon azonban szó sem volt ilyesmiről, így a kis szombat éji elektronika oltára előtt topogva még inkább azt érezhettük, hogy ez a buli az utolsó, aztán belénk csapódik egy lelőtt maláj gép, és Kelet-Magyarországot elszakítják az oroszbarát szeparatisták. Szerencsére, vasárnapra virradóra nem történt ilyesmi, így a napsütésben szép csendben mindenki hazaindulhatott, hogy onnan folytassa, ahol pár nappal azelőtt befejezte.