Olyan nincs, hogy a Szigeten csak jó koncertek legyenek

A szerdai nappal beindult hivatalosan is a koncertdömping a Szigeten, a szokásos arcok mellett (köhöm, Placebo) több olyan produkció is feltűnt, akik úgy voltak először a fesztiválon, hogy kifejezetten aktuálisnak számítanak. Ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy az A38 Sátor-Nagyszínpad környékén csak jó bulik voltak, legalábbis mi nem találkoztunk gyenge előadásokkal.

Jake Bugg

Mindent rosszul tudtam, Jake Bugg nem egy nevetségesen modoros, nyávogva éneklő pozőr, nem egy Lana Del Rey valami nottinghami gimis suttyó bőrében, és már azon sem akadok fenn, hogy a 17 évesen írt slágerét képes volt úgy kezdeni, hogy "I drink to remember, I smoke to forget".

A szigetes koncerten rájöttem, semmi megcsinált nincs ebben a tömzsi kissrácban. Úgyhogy kell egy új elmélet. Kézenfekvő, hogy valójában Jake nem százas, és ha úgy alakul, simán iskolai lövöldöző is lehetett volna belőle. Fekete póló, fekete nadrág, beesett szemek, apatikus arckifejezés - valahogy úgy képzelem, ő már most egy olyan magányos és mogorva vénember, mint amilyeneket Clint Eastwood szokott játszani, a közönséget pedig gonoszságból, szándékosan büntetni szeretetmegvonással és érzelmi elhanyagolással. Aztán a Sajó, aki interjúzott vele, azt mondja, nem igaz, teljesen jó arc. Úgyhogy a megoldás az lehet, Jake simán csak úgy dolgozta föl azt, hogy tiniként lett sztár, hogy sehogy. Nem tud mit kezdeni a tömeg rajongásával. Színpadi mozgás nulla, feszeng, hárompercenként kapunk egy félmosolyt és talán öt dalonként valami haverkodós kiszólást - végig a zenészhaverokkal keresi a szemkontaktust, hátrafelé kommunikál, oda viszont intenzíven. A haverjai meg nyilván húzzák őt, hogy ember, ezek a csajok mind miattad vannak itt, mekkora király vagy már - amin meg néha röhög. Közben az egész fellépés iszonyatosan profi. Vagy tíz gitár lóg a gitártartón és Jake két számonként cserélgeti őket, valódi magabiztosság mindig a gitárszólók alatt jelenik meg az arcán. Olyankor tényleg látszik, imádja a zenélést. Csak ha tehetné, inkább a négy fal között csinálná. Szóval ezt a srácot így kell szeretni, ennyi. Szeressétek a Sziget introvertáltját! 8/10 (panyi)

Big Pink

Már akkor sejthettem volna, amikor mindenkinek magyaráznom kellett, hogy tudjátok, "These girls fall like dominos", és értetlenül néztek rám, hogy nem tudják miről beszélek. Pedig 2010 tényleg a Big Pink éve volt, de úgy látszik, amilyen gyorsan jött a hírnév, olyan gyorsan felejtette el mindenki a létezésüket - rajtam kívül. Szerda délután a szigetezők elég nagy része választotta az Imagine Dragons nagyszínpados koncertjét, így a Big Pink a tízezer fő befogadására alkalmas A38 sátorban alig pár száz ember előtt lépett fel.

Tényleg megalázóan kevesen voltak, ami azért is volt különösen szomorú, mert tök jó bulizenét nyomtak, és hatalmas ugrálós-táncolós bulit csinálhattak volna (mint amilyet pár órával később Miles Kane), de így mindenki csak a poharába kapaszkodva bólogatott a műsorra. A zenekarra nem lehet panasz: tök tisztességesen végigtolták a bulit, az A38 első soraiban állva még a hangerő is teljesen lenyűgöző volt. Néhány számukat ráadásul saját maguk remixelték egy gitár, egy dob és két kütyüs felállásban, és az egyszámos zenekarok fellépési stratégiái közül azt választották, amikor a slágert a legvégére hagyják, így a Dominos volt a zárás. Nem volt hosszú koncert, összesen tíz számot, ha nyomtak, de pár száz embert nagyon boldoggá tettek. 8/10 (libor)

Imagine Dragons

Amikor a Radioactive-val lezárják a délutáni koncertet, már bztos, hogy ennél már csak akkor lehetne több hatásvadász színpadi elem egyetlen órában, ha, a dobszóló alatt a Cirque de Soleil meztelen táncosai ereszkednek alá az égből, hogy körbetáncoljanak pár tűznyelő barnamedvét, meg egy fickót, aki Ryan Goslingnak öltözve egy krosszmotorral balettozik.

Pedig nincsenek díszletek, vagy fényeffektek, egyetlen apró petárda sem robban. Csak a zene van, egyetlen album, amin a számok fele tényleg olyan mintha egy Disney-film betétdala lenne. De a többi úgy szól, olyan pontosan és mégis szabadon újragondolva, hogy egy pillanatra tényleg elhisszük, hogy az Imagine Dragons lesz az új U2, még ha ez azért nagyon nem hangzik dicséretnek. Ha lesz még egy albumuk, akkor talán nem kell majd Blur-számokkal feldúsítani a programot, és akkor már tényleg nincs más hátra, minthogy felszámolják az éhínséget Afrikában. 7/10 (szabó z.)

Tom Odell

Valahogy mindig úgy gondoltam, hogy ha én egyslágeres előadó lennék, akkor biztosan nem indulnék európai turnéra, de még csak Baranya megyeire sem. Bezzeg Tom Odellt ez pont nem érdekelte, hiába volt csak is kizárólag az egyetlen ismert száma (és az annál is népszerűbb remixe) miatt fullon az A38 Sátor. Jó, meg azért is, mert az énekes kicsit a fiatal Leonardo DiCaprióra hasonlít, aki farmerdzsekiben romantikázik egy bárzongoránál, emiatt az első 10 sorban nem is nagyon lehetett férfiakat látni. Odellt a brit szaksajtó Jake Bugg, Michael Kiwanuka, Laura Marling és George Ezra által képviselt új énekes-dalszerző generációhoz sorolja, de ezt én a koncert közepéig nem is értettem, hiszen mi köze lenne az indie folk hullámnak egy billentyűket nyomkodó szépfiúnak, akinek inkább a Coldplay előtt lenne keresnivalója.

Aztán a koncert egyharmadánál kiderült, hogy Odell olyan, mint valami fenegyerek az ötvenes évekből, aki egyszer beszabadult a helyi feketék kocsmájába, és három napja nem engedik elmenni a zongora mellől. A mielőtt a tömény unalom rátelepedett volna a bulira, egyszer csak lassan építkező jammelésbe kezdtek a dobossal és a gitárossal, aminek őrületes bluesrockolás lett a vége, Odell hangja néha kísértetiesen hasonlított Robert Plantére. Nem gondoltam volna, hogy a klasszikus bárzongorázás ennyire jól működhet több ezer ember előtt, azt meg pláne nem, hogy Odell a helyét elhagyva cigivel a szájában táncoljon a zenészei mellett, majd a mikrofonállványt felrúgva, nagyokat füstölve essen neki a hangszerének, mintha Fats Domino átváltozott egy '90-es évekbeli fiúcsapat énekesévé. Innentől kezdve az egész koncert egy füstös jam sessionné változott, az egészet csak A Legismertebb Szám szakította meg, amiről így kiderült, hogy pont semmi köze nincs hangulatban Tom Odell bluesrockos, bárzongorás stílusához, nem is értette a közönség, hogy könnyek helyett miért "csak" verejtéket kaptak. 7,5/10 (sajó)

Placebo

A Placebo kábe annyira szeret hozzánk járni, mint a Depeche Mode vagy mondjuk a Prodigy - ha jól számolom, ez az idei volt az ötödik Szigetes fellépésük, és erre maximum az sóhajt fel fáradtan, aki még sosem látta őket élőben. Mert ők az a banda, akik minden pillanatban jelen vannak a nagyszínpadon, és az első perctől az utolsóig magukkal tudják ragadni a közönséget. Persze még az ilyen zenekaroknak is vannak jobb és kevésbé jó koncertjeik, sok mindentől függ, egy buli végül hogy sül el, de szerda este valahogy minden a helyén volt. A hangosításra - a keddi/nulladik napi QOTSA fellépéssel ellentétben - egyáltalán nem lehetett panasz, gyönyörűen szólt minden egyes dal. Az egész zenekar nagyon odatette magát, de főleg Brian Molko, aki úgy énekelt, mintha csak kitépte és odakínálta volna a szívét a tomboló tömegnek.

Nem ismerek még egy énekest, aki a modoros hangjából és kiejtéséből ennyire ki tudná hozni a maximumot, és ez élőben még hatásosabb is, mint a lemezeken. Egyetlen dolgot tudok felróni a zenekarnak: kicsit túl sok számot játszottak a tavalyi, Loud Like Love albumról, és hát lássuk be, az a lemez eléggé felejthetőre sikerült. De persze érthető, majd' minden évben itt vannak, az új anyagot nyomják inkább, és azt is el kell ismerni, ezek a dalok is átjönnek élőben. Plusz az új album egyik legjobb száma, a Too Many Friends az este legemlékezetesebb pillanata volt. Szóval  megbocsátom, hogy nem volt Black-eyed, meg This Picture, meg hogy a ráadás majdnem tök ugyanaz volt mint két éve, mert összességében egy rendkívül hangulatos koncertet adtak, olyat, ami miatt érdemes a Szigetre járni. 9,5/10 (tóth j.)

Skrillex

Nyolc körül a Szigetre érve mindenki, de tényleg M.I.N.D.E.N.K.I. az emós frontemberből az ördög tornácának aláfestőzenéjét szolgáltató aszimmetrikus frizurájú amerikai muksó, Skrillex nevét emlegette. Jó néhány, manapság a szemünk előtt zajló dologról elképzelhetetlennek tűnt négy éve, hogy úgy legyen, ahogy most van. Az egyik ilyen Skrillex, akinek a Scary Monsters and Nice Sprites című első lemeze bomba siker lett, de leginkább a tinik körében. Ma viszont már a magyar állami rádióban fényes nappal is benyomják egy-egy számát, kész téboly, a Szigeten meg nagyszínpados. De ha ez nem lenne elég, akkor tegyünk mellé, hogy teljes joggal, Gerendaiék nagyon húztak vele, ennyi embert még nem láttam a Nagyszínpadnál, mint tegnap este. Kicsit már nyomasztó is volt, szinte az óriáskerékig ért a tömeg, klausztrofóbiás rohamok kerülgettek, mert a kb. 40 ezer ember mind egy szálig magából kikelve tombolt.

Félelmetes volt, tényleg Dante poklának legmélyebb bugyraiban éreztem magam, a zenéről sokszor teljesen el is feledkezve. Na, nem azért, mert ne lett volna jó. Csak ugye egy rakás dolog értékét az adja, hogy nem tűnik fel, ha ott van, de amúgy elengedhetetlen kelléke a szép pillanatoknak. Valami ilyesmi érzésem volt Skrillex tegnapi zenéjével is: tökéletesen leanimálta, milyen lenne egy buli az Armageddon előtti este, ami mindig nagy élmény a világból kiábrándul generációmnak. Néhány pillanatra azért beszivárgott a pőre valóság, és akkor elkaptam pár király számot. Az pedig külön tetszett, hogy a végén mint egy rendes showman kiállt, és elbúcsúzott a közönségtől. 9,5/10 - Csak azért nem 10, mert keverni még mindig nem tud úgy isten igazából, viszont igyekszik, és sokkal jobban csinálja, mint a pár évvel ezelőtti felvételeken. (fábián)

Miles Kane

Egy ilyen koncert után már nyíltan be merem vállalni, hogy egyébként évek óta Miles Kane-rajongó vagyok, az összes albuma megvan (cédén!!!), kértem már fodrásznál Kane-frizurát, ja, és szerintem a Last Shadow Puppetsben is simán jobb a haverjánál, Alex Turnernél az Arctic Monkeysból. Persze a sikerek és az eladási számok mást mutatnak, a liverpooli srác pedig nyilván baromi frusztrált, hogy miközben Alex világsztár lett, addig ő csak egy szubkultúra ikonja. De az évek során remekül kitalálta magát, és ahogy karrierje elején mondjuk Bowie, ő is sokkal nagyobb rockistennek próbálja eladni magát, mint amekkora. Eltúlzott pózok, '60-as, '70-es évekbeli mod kosztümök, és a menőségnek az a foka, amikor már nem csak a csajok rajonganak érted, de a srácok is olyanok akarnak lenni, mint te.

Kane végső soron egy nagyon szerethető pojáca, aki a színpadon eljátssza, hogy szinte már szexuális örömöt okoz neki, hogy rocksztárkodhat. A szett elejére (Inhaler, Taking Over, Rearrange) és végére (Don't Forget Who You Are, Come Closer) bedobta a legismertebb pörgős slágereit, közben pedig folyamatosan hergelte, énekeltette és dicsérte a közönséget. A Give Up kiállása alatt ráadásul a teljes A38 Sátrat egyszerűen leguggoltatta a földre - és ha jól vettem ki, tovább növelte a mutatvány értékét, hogy mindez egyébként egy pogókör-alakítással szórakozó csapatnyi srác akciójából nőtt ki. Csak azért nem kap maximális pontszámot, mert a hangzás már a negyedik-ötödik sor környékén is elviselhetetlenül torz volt, és hát azt is el kell ismerni, hogy két szólóalbum anyagából Kane még nem tud egy egyenletes színvonalú koncertet összepakolni. 9/10 (panyi)