Friss kommentek

Hogy kerültek az A38-ra a kormánypropagandisták?

január 31., 14:24 Módosítva: 2020.02.04 00:23
789
Kormányközeli arcok csinálnak fiatalosnak szánt, de nehezen követhető koncepciójú műsort közpénzből. Az egész még zavarosabb attól, hogy a műsort a teljesen más felfogású A38 hajóról sugározták. A hajónak kell a pénz, de nem szólhat bele a műsorba, ráadásul többen nem is értik, mit keres a produkció náluk.

Nyolcórás monstre élő bemutatkozással jelentkezett a Hajónapló című kulturális műsor, amely úgy hirdeti magát, hogy

se nem objektív, se nem független, de szabad.

Ha esetleg fogalma sincs arról, hogy mi az a Hajónapló, ne magában keresse a hibát, mert nem maradt le nagyon semmiről. A Petőfi Irodalmi Múzeum (PIM) alá tartozó Petőfi Irodalmi Ügynökség az adófizetők pénzéből legyártatott egy műsort, amelyet az intézmény főigazgatójának jóbarátja és zenekarának gitárosa vezet, a zenekar menedzsere az egyik műsorvezető, és az adás egy kis népirtós viccelődéssel zárul azokkal az arcokkal, akiket még az Echo TV is letiltott, annyira vállalhatatlanok voltak. Mindez ráadásul az A38 hajó és az ügynökség együttműködésében készült, és az egész adást a hajón vették fel. Azóta kiderült, hogy az ominózus műsorszegmens, a Gumiszoba, amelyben a fiatal kormánypárti újságírók beszélgetnek, elköltözik, és az A38-tól függetlenül folytatja, de az eset jól mutatja, hogy a kulturális finanszírozási rendszer jelenlegi helyzete miatt egyre több független intézmény kénytelen olyan állami projektekhez asszisztálni, amelyek egyébként távol állnak az ízlésüktől, és a színvonaluk is erősen megkérdőjelezhető.

Tovább

A hakni kimaxolása – avagy a Manuel-jelenség testközelből

január 13., 21:17 Módosítva: 2020.01.15 15:49
5068

Rózsaszín karszalag virít a karomon, lagymatag füstköd üli meg a termet, legalábbis az alsóbb régiókat. Ezercsillió bpm-mel szól valami zene, a tempónál csak hangerőből és basszusból van több. Mellettem egy szakállas apuka Ramones-pólóban, mint lukban egy megriadt egérke, ez jut eszembe, ahogy felém pillant. A tekintetében egy csapdába esett kölyökkutya kilátástalan szűkölése keveredik egy spuriját vesztett producer kétségbeesésével. Dobozos sört ciccent, és a következő percekben utolsó szalmaszálként abba kapaszkodik. Nem sokkal később a fia egy színpadi produkciót rögzít kamerával, a dallamokra ütemesen mozogva, ami nyilván nem tesz jót a felvételnek, a dalokat hangosan énekelve, ami nyilván szintén nem. És az egész nem tesz jót, látványosan, az apukának sem.

Én is lehetnék az az apuka.

Csak nekem lányom van, söröm nincs. Ramones-pólóm sincs, Black Sheep-pólóm van, Lévai Balázs aligha hitte, miket fog ez a póló átélni. Én se hittem.

Körülnézek. Többen is lehetnénk ezek az apukák. Ramones-pólójuk nekik sincs, Black Sheep-pólójuk sincs. De sörük van, és kezdem azt érezni, nekik jobb.

Mint egy majdnem átlagos gyereknapi kavalkád, úgy néz ki körülöttünk a balassagyarmati mozi, sok ilyen-olyan korú gyerek, a többség táncol(ni próbál), néhányan megszeppentek a tömegtől vagy a zajtól, fényektől, idegen helyzettől. Szóval a lufit és a bekötött kézzel lekváros fánkot evést leszámítva tényleg szinte gyereknap van a Madách Imre Filmszínházban, ahogy a helyi mozit hívják.

Nem mintha Madách Imrének bármi köze lenne a filmekhez, de ezen ne akadjunk fenn, elvégre olyan koncerten vagyunk, aminek semmi köze a zenéhez.

Na jó, legyünk pontosak, nem koncerten vagyunk, hanem élőshow-n. Ennek a fele sem tréfa. A fele legalább nem.

Tovább

Az ember, aki még mindig 1994-ben él

2017. február 25., 15:15 Módosítva: 2017.03.21 18:12
8823

Van az az érzés, amikor a hideg végigfut a gerinc mentén az idegpályákon, az alkaron az apró szőrszálak felállnak a neuronhálón érkező impulzusok hatására, végül a nyakizmok alig érezhetően megfeszülnek. Odabent, a koponyánk mélyén, a vészvilágítás villogó fényében pedig megjelenik egy monokróm hibaüzenet:

A problem has been detected, error_invalid_function: Ez bizony kurva kínos.

Van úgy, hogy erről a kellemetlen érzésről mi magunk tehetünk, én például nemrég nagyon égtem, amikor a körzeti orvosnak a sebeimet mutogatva el kellett mesélnem, hogyan hagyott helyben egy alig félméteres makákó, de néha elég elmenni mondjuk egy Rapülők-koncertre.

És most itt nem arról van szó, hogy a Geszti Péter első millióit és első modellcsajait megalapozó formáció már a kilencvenes években is béna szalonrapet nyomta, hiszen ne menjen operába az, aki utálja, ha nagy tüdőkapacitású nők a szerelemtől szenvedve kiengedik a kétvonalas C-t. És még csak nem is azért érezhette magát roppant kínosan az, aki pénteken részt vett a Rapülök ráadáskoncertjén, mert az egész a kilencvenes évek hazug nosztalgiájára épült.

Hanem, mert rossz látni, hogyan öregszik bele egy egész generáció a saját sikereibe.

Tovább