Csákánymetállal tért vissza a Metallica

2008.09.08. 21:40
A legenda szerint egy francia lemezbolt túlbuzgó eladójának köszönheti az internetes társadalom metálos fele, hogy a hivatalos megjelenés előtt bő egy héttel kiszivárgott az új Metallica-anyag. Akár igaz a történet, akár nem, meghallgattuk a gyökereik felé igyekvő negyvenes rockerek legfrissebb próbálkozását.

A Metallica a nyolcvanas-kilencvenes évek egyik meghatározó thrash metál zenekara volt, olyan anyagokkal, mint az 1986-os Master of Puppets vagy a két évvel később megjelentetett ...And Justice for All, nem is beszélve a hatalmas anyagi sikert hozó, de a régi rajongók körében meglehetős ellenérzést kiváltó 1991-es Metallica/The Black Album néven ismeretes korongról. Ami a kilencvenes évek közepétől következett (Load/ReLoad), arról inkább ne is beszéljünk, Lars Ulrich kifestett szemétől sokan még most is nagyon rosszakat szoktunk álmodni.

Egymás baszogatása helyett

2003-ig a zenekar leginkább elvonókúrákkal, egymás baszogatásával és a Napster perelgetésével töltötte napjait, majd jött a St. Anger című lemez, és egy Some Kind of Monster című dokumentumfilm, ami többet ártott a zenekarnak, mint bármilyen addigi ballépésük. A St. Anger puritán (értsd: fos) hangzását és punkos dühét nagyon sokat támadták, felesleges, gyerekes keménykedésnek tartották, pedig ha a már említett dokumentumfilmmel együtt nézzük, akkor látható, hogy az egymás társaságától 22 év alatt megcsömörlött három régi tag (a basszgitáros Robert Trujillo csak 2003-ban csatlakozott) ezen a lemezen keresztül írta/játszotta ki magából a dühét. Még mindig jobb így lerendezni a konfliktusokat, mint mondjuk egy gépkarabéllyal.

Az új kislemez

A Death Magnetic című 2008-as album tehát nagyjából ötéves kihagyás után született meg, ez idő alatt a zenekar megturnéztatta a húszéves Master of Puppets-et (a 2006-os koncertturnén teljes egészében lejátszották a klasszikus lemezt) ami rádöbbentette őket, hogy a rajongók nem a St. Anger nótáiért, vagy az Enter Sandmanért járnak headbangelni Metallica-bulikra, hanem a Seek and Destroy közönségénekeltetéséért, és azt akarják, hogy a Battery alatt leszakadjon a fejük.

Kézenfekvő volt tehát, hogy vissza kell nyúlni a nyolcvanas évekig, elővenni a Master-Justice duót, (néha a Ride the Lightning-ba is belefülelve) hívni egy olyan producert, aki már mindent hallott és mindent végigcsinált (Rick Rubint, aki többek között a Slayer, a Masters of Reality, a Danzig és a System of a Down mellett már megmutatta, hogy tud igazán súlyos albumokat csinálni), bemenni a stúdióba, és összerakni az igazi visszatérő lemezt, azt, ami majd megmutatja a nyolcvanas években még bölcsödében headbangelő fiatal thrash-zenészeknek, hogy így kell zúzni öcsém, ezt csináld utánunk. Majdnem össze is jött a dolog, tényleg nem kellett túl sok hozzá.

Unforgiven III.

A Death Magnetic nagyon felemás anyag, első hallgatásra az emberben csak a headbang marad meg, meg az önkéntelen lábrázás, amit a nyugdíjas nénik meglehetős aggódással figyeltek a villamoson. Jól van, kedveském? Jól, hát, csak próbálom kitalálni mit kellett volna itt ütnie Larsnak. Az első menet azért is veszélyes ezzel az albummal, mert iszonyú hosszú nóták vannak rajta,  hat perc alatt mindössze egyet, a záró My Apocalypse címűt sikerült befejezni, és egy 10 percet verő instrumentális darab is felfért rá, no meg az Unforgiven III, és most nem viccelünk, tényleg ez a címe a hetedik számnak, a fekete lemezen elsütött első részt, és a vérciki refrénnel (Unforgiven tooooooo) operáló második darabot (ReLoad) most követi ez elődöknél cseppet sem jobb, de nem is rosszabb harmadik.

Második hallgatásra már sikerült elválasztani egymástól a nótákat, ami azért sem annyira könnyű, mert James Hetfieldék tényleg komolyan gondolták, hogy megmutatják: tudnak ők még riffelni, és szólókat írni, így az egyes számokban annyi különböző rész és szóló váltogatja egymást, hogy ember legyen a talpán, aki egy húsz másodperces részletből megmondja, honnan származik. Kiváló példa erre az első kislemezként megjelentetett The Day That Never Comes, amit a fórumokon máris One 2.0-ként emlegetnek a rajongók: egyrészt sokkal jobb lett volna, ha rövidebb, és mondjuk a középrészt elfelejtjük belőle, másrészt két nóta is simán kijött volna belőle. Ez végig jellemző a lemezre, olyan érzése van az embernek, mintha bizonyítási vágytól fűtött zenészeket hallgatna, akik minden nótába mindent bele akartak szuszakolni, doomos döngöléstől a klasszikus tekerős szólókig.

Nem visszatérés, de majdnem

A francia jótevőtől kiszivárgott rip hangzása elég tré, Lars dobolása (egyesek egyenesen a csalapálás szót használják rá) néha mindent elnyom, a basszusból nem sok minden hallatszik, pedig nem ártana, és akkor ott van még James Hetfield hangja is, ami sajnos már nem a régi, néhol kínos hallgatni, ahogy próbál kiénekelni egy-egy magasabb hangot. Remélhetőleg a boltokba kerülő CD már jobban fog szólni, mert a dobtól már most fáj a fejem, pedig csak negyedjére hallom a teljes albumot.

Az új album backstage-próbája

A lemez legjobb pillanatai azok, amikben nem vállalják túl magukat, azaz a My Apocalypse című fasza thrash-nóta, ami 1988 óta a leggyorsabb Metallica-szám, illetve a Cyanide című vadulás, ami sokkal jobb lett volna kislemeznek, mint a videójában az iraki háborút megidéző The Day That Never Comes. Jó refrénnel és szólóval operál az egyébként kellemes délutáni headbangelésre kiválóan alkalmas All Nightmare Long, van egy nagyon fogós rész a Broken, Beat & Scared-ben is, de a szám maga felejthető, csak úgy, mint a nyitó That Was Just Your Life és az összes metálklisét felvonultató Unforgiven III, aminek a címéért valakit nagyon meg kellene büntetni.

Összeségében nem lett rossz album ez, a halálról szóló szövegek nélkül mondjuk meglettünk volna, bár szerencsére itt nem az emósok halálvágyáról van szó, (így negyven felett fura is lenne), hanem az elmúlás elkerülhetetlenségéről, a malibui nyugdíjasotthonokról, a rehabba beleőszült rockéletről, meg hasonlókról, olyan kedves sorokkal, mint a a "What don't kill ya, makes ya more strong". A nagy visszatérés szerintünk tehát elmaradt, de a St. Anger minimalizmusához és iszonyú dühéhez képest azért már léptünk egy nagyot előre a helyes irányba. Majd legközelebb, addig is tegyük be a Master of Puppets-et egy kicsit.

Köszönjük, hogy minket olvasol minden nap!

Ha szeretnél még sokáig sok ilyen, vagy még jobb cikket olvasni az Indexen, ha szeretnéd, ha még lenne független, nagy elérésű sajtó Magyarországon, amit vidéken és a határon túl is olvasnak, akkor támogasd az Indexet!

Tudj meg többet az Index támogatói kampányáról!

Milyen rendszerességgel szeretnél támogatni minket?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?

Mekkora összeget tudsz erre szánni?