További Stenk cikkek
A Whitesnake egy két évvel ezelőtt elmaradt koncertet pótolt be a mostanival, akkor olyan vihar volt, hogy szétszaggatta a szabadtéri színpad tetejét. Idén az időjárással minden stimmelt, népsportos kifejezéssel élve amolyan igazi koncertidő volt, amit az énekes/alapító tag David Coverdale többször meg is említett kissé időhúzásnak tűnő felkonfjaiban, nem esik, Budapest, mondta, ez nagyon jó. Aztán ez megismétlődött még vagy háromszor, az ember már-már arra gondolt, hogy valahogy a zenekarnak nem igazán van kedve melózni ma este.
Coverdale igazi frontember, olyan nóta nincs, amit ez a pali nem tud eladni a gesztusaival, mosolyog, meghajol, "szívem a tietek", mutatja teártális gesztusokkal, közben a kigombolt ing alól kivillan a korábban izmos, mára inkább aszott mellkas, imádlak benneteket. Ez mindig is így volt, a jelenlegi rockistenek közül kétség kívül legjobb karban levő Coverdale (tessék csak Ozzy bácsira gondolni) repertorájában már a Purple-korszakban is kiemelt jelentősége volt a közönséggel való kapcsolattartásnak, (még jó, Blackmore gyökérségét valamivel ellensúlyozni kellett) aztán valahogy így maradt a dolog.
Viszont míg korábban az ilyen külsőségek csak amolyan díszítőelemek voltak egy Whitesnake-koncerten, mára az első sorban lelkesen sikoltozó csajokkal való folyamatos flört került a középpontba (ne tessék egy szavát sem elhinni a palinak, nős, van egy lánya is), mert az 57 éves "Covi" (igen hülye egy becenév, de még mindig jobban járt, mint a Don Dokiként aposztrofát másik hajmetálos torok, Don Dokken) már nem bírja kiénekelni azokat a magasakat, de néha még a közepeket sem, amikkel 1987-ben mindenkit elkápráztatott. Félreértés ne legyen, imádom a zenekart, különösen a korai dolgaikat, és ha engem kérdeznek, akkor inkább egy bluesos programot raktam volna össze erre a turnéra, hanyagolva azokat a nótákat, amikben ki kell ereszteni a hangot, mert ilyenkor csak az erőlködés látszik az arcon, és a szanaszéteffektezett hangzás sem tudja elmosni, hogy nem jön a cucc, pedig kellene neki. Azt pedig tényleg csak nagyon félve említem meg, hogy a vokáloknál nekem gyanúsan telt volt a hangzás (igen, arra céloznék itten kérem, hogy playback is volt benne), míg Coverdale néhány nótában mintha megtáltosodott volna egy-két sor (jellemzően a refrén) erejéig, amit szintén a mankóval lehet legegyszerűbben magyarázni.
Ha már a daloknál tartunk, a setlistben volt jó néhány nóta az új lemezről, volt közöttük jobb is és roszabb is, én bizos nem a Best Years-szel kezdtem volna, hanem a Bad Boys című metálslágerrel, de legyen ez az én bajom. Sajnos az sem tett jót a bulinak, hogy az újdonságok mellett letudott kötelező körök (Is This Love , Here I Go Again) és az elmaradhatatlan Zeppelin-nyúlás (Still Of The Night) sem tudták istenigazából beindítani a közönséget, mert a tempós darabokat menetrendszerűen követte egy lassú nóta, kétszer is előkerült Dinnyés Jóska rettegett dobozgitárja, és tábortűz melletti közös énekléssé fajult a rockkoncert. Semmi baj nincs a közös nótázással, ki ne szeretné négyezredmagával azt üvölteni, hogy lávéjtnósztréndzsör, de ha már kifizetett majd' 10 000 forintot egy koncertre (nem mellesleg az kb. 66 dollár, az amerikai jegyárak 50 körül mozognak) akkor legalább a zenész urak hajtsák már kicsit jobban magukat a színpadon.
A zenekar tagjai egyébként kiváló zenészek, a fiatal Zakk Wylde-ra egyre jobban emlékeztető Dough Aldrich igazi gitáristen, szőke haj, kigombolt ing, kockahas, bőrgatya, Gibson Les Paul a töke alatt, nagyterpesz, oszt hadd szóljon, és a másik gityós, az egykori Winger-tag Reb Beach sem marad el mellette, sőt. A kifejezetten időhúzás jellegű, de legalább hangos közös szóló alatt Beach témái nekem jobban tetszettek, mint a kétségkívül virtuóz, de kissé szétesett Alrdich-szóló. A bőgős fasziból nem sokat hallottunk, biztos ért a hangszeréhez, mert még forgatta is a nyaka körül, a dobos meg ott volt, és ledobolta, amit kellett, kár, hogy a hangosítás miatt a pergője úgy szólt, mint a Hegyalján az Ossiáné, meg az is, hogy nem a lakótelepi kisnyugdíjas nénire hajazó Tommy Aldridge dobolt, mint 2006-ban tette volna, mert ő legalább élvezi is, amit csinál.
Az el-elcsukló hang és a rengeteg üresjárat ellenére is lehetett volna ez akár kurvajó koncert is, olyan, amit lelkendezve mesél az ember a haverjainak még 20 év múlva is, bazmeg, amikor megforgatta a mikrofonállványt, és azt énekelte, hogy love, na akkor lefostam a bokámat, de sajna a hangzással aztán végképp agyonvágták ezeket a reményeket is. A hangszerek tulajdonképpen csak akkor szóltak, amikor Coverdale nem énekelt, ahogy a főnök belelihegett a mikrofonba azonnal elhalkult mindenki, élvezhetetlen lett a legdögösebb riff is, mert látni ugyan láttuk, hogy dolgozik Aldrich, csak a hang nem jött hozzá. (Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az utolsó félórára valamit javult a helyzet.) Egy igazán fasza rockkoncerthez márpedig az kell, hogy a basszus a gyomromban dübörögjön, a lábdob meg leszakítsa a fejemet. Így csak az illúzió maradt.
A szerző ilyen koncertprogramot szeretett volna: Bad Boys, Fool For Your Lovin', Gambler, Victim of Love, Take Me With You, Slow an' Easy, Judgement Day, Don't Break My Heart Again, Gates of Babylon, Ain't no Love In The Heart of the City, Love Ain't No Stranger, Would I Lie To You, Lie Down, Still of The Night.
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon